Ha finoman szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám Magyarország a csodák világa. Ha kicsit keményebben azt mondanám, hazánk a paradoxonok paradicsoma. Bizonyára sokan emlékeznek a régi kereskedelmi televíziós műsorra, az Édes négyes című valóság show-ra. A furcsaság abból állt, hogy a műsorok szereplői öten voltak. Hasonló problémám van a 2011-ben 82. alkalommal megrendezett ünnepi könyvhéttel kapcsolatban is.

Ugyanis akárhogy számolom, a június 2-6-ig tartó rendezvény csupán öt napos volt, nem pedig hét. Ez maximum furcsa, de nem kisebbíti a könyvek ünnepének értékét, hiszen az olvasást egyre inkább háttérbe szorító képernyős világunkban, még mindig fontos alkalomnak számít egy ilyen betűkkel telitűzdelt rendezvénysorozat. Nagyságát jelzi, hogy nem csak a vízfejű fővárosban, hanem Debrecenben és Miskolcon is megrendezték a könyvek dicsőítését. A főszereplőkre pedig igazán nem lehet panasz, hiszen nevüket ismerik az igazi irodalomguruktól a kultúrsznobokig mindenki: többek között megjelentek könyvek Parti Nagy Lajostól, aki épp a népek kóros szomorúságba fojtott evésmániájáról írt. Vagy Lator Lászlótól, aki egy memoárkötettel lépett ismét a kiállító standokra, de említhetném még a Spiró György keze közül kikerült novellásgyűjteményt is. Na és persze nem szabad megfeledkezni az ünnepi könyvnapokon hús-vér megjelent nyelvzsonglőr sztárokról sem, az aláírókról: Lackfi János, Kányádi Sándor, Kukorelly Endre, Bacsó Béla - a hölgyektől többek között pedig ­- Heller Ágnes és Ács Margit. Természetesen ez a pár soros felsorolás a teljesség igénye nélkül került a papírra, hiszen ha mindenkit leírnék, talán még jövő év ilyenkor sem végeznék.

Félre a tréfával, mert első nap sétálgatva a tébláboló arctalan tömegben egy újabb paradoxonnal találtam szembe magam. Ugyanis ők, akik az év többi részében csupán a közélet mellékszereplői, most is csak úgy jelentek meg, mint egy asztal mögé ültetett másik világ. Hiszen, aki járt a Vörösmarty terén és lázasan sorba állt, - már ha elég érdeklődő összegyűlt, hogy legyen sor - akkor kapott egy mosolyt, egy kérdést, egy tollvonást, és mehetett is Isten hírével. Mutogathatta az épp begyűjtött alulírott büszkeséget, amit a helyszíni rajongótáborok talán még értékelték is, de egy hét múlva már csak azt hallotta volna: Kinek az aláírása? Miért, ki ő? Így lettek ők a magyar szellem középpontba zárt elfelejtett hősei, az asztalok mögé zárt értelmiségiek. Pedig nélkülük, a mindenkori „bosszantóan" jó tollú szellempallérozók nélkül, azt sem tudnánk mi a nemzet, nem tudnánk, miképp kell udvarolni, vagy hogyan kell nemet mondani. Mi ez, ha nem paradox, hogy ilyen fontos emberek ilyen méltatlan szerepbe kényszerültek?

Már második nap zakatolt a nyomdatermékek 82. születésnapja, amikor is egy másik budapesti helyszínen járva arra lettem figyelmes, hogy mindent megtámadott a leárazás kór. Futótűzként terjedt végig a 20-30%-os olcsóságverseny fertőzés, amely tipikus tünetként tetszelgett az, amúgy is halálos betegségben szenvedő nyomtatott könyviparnak. Vajon mi történt? Mikor került ki az érdeklődés köréből a könyvbemutató, mikor felejtettük el az olvasás örömét? Hogyan lett Halmos Gábor Ibrahim című verseskötetének bemutatójából egy lagymatag rövidke beszélgetés? Persze, most válaszként jöhetnének a közhelyszerűen ismételgetett statisztikák, miszerint az elmúlt húsz évben hová jutott a magyar az olvasás terén, vagy hogy válság volt-van-lesz. Viszont hol a büszkeség, amellyel folyamatosan irigykedve szidjuk nyugati „barátainkat", hogy milyen okosak vagyunk és műveltek és bezzeg ott túl a tengeren azt sem tudják mi fán terem a földieper, bezzeg mi magyarok... Vagy talán sosem voltunk olyan okosak, és mai napig igaz, ami anno a Rómaiakra is, akik szívesebben nézték a gladiátor játékokat mintsem hallgattak Ciceró beszédeket? Lehet. Ha ez így van, akkor az idei könyvhét is csak egy paradoxon. Hiszen se nem ünnepi, se nem hét, csupán van.