Szerkesztőség

Belépés

Regisztráció

Jelszó emlékeztető

 

Rovatok

Keresés

mese az élet

 

 

Kérdés esetén: sablik@mentropia.hu

 

KIP: A tanulói heterogenitás előnye

A gyerekek nem csak szóba állnak egymással, hanem egymásra szorulnak. Csak együtt dolgozva tudják teljesíteni a feladatot, de a csoportoknak más-más a feladatuk, így nem kerülnek versenyhelyzetbe. Nem az a lényeg, hogy ki a jobb, hanem az, hogy együtt jobbak lehetünk! Egy – a módszert alkalmazó – tanár ezt mondta: „Nagyon jó a program! Csak a tanulóknak nincs szüksége rám.”

A Komplex Instrukciós Programmal (KIP) több mint két éve találkoztam először. Misztikus varázslásnak tűnt. Hogyan lehetséges az, hogy –bár hátrányos helyzetből érkeznek a gyerekek – szinte mindenki továbbtanul a hejőkeresztúri iskolában? Hogyan lehetséges, hogy a gyerekek szeretnek iskolába járni? És hogyan lehetséges, hogy mindenki tehetséges valamiben? És a legszörnyűbb kérdés: ha ez így működik egy faluban, miért nem használják a módszert máshol is?
Szerencsére ezek a kérdések nem csak engem foglalkoztatnak, foglalkoztattak, és Kovácsné Dr. Nagy Emese fáradhatatlan munkája eredményeként a KIP módszert alkalmazó iskolák szaporodnak, a program támogatói növekednek. A KIP-pel dolgozó iskolák száma már 11.

Immár a harmadik félévet taposom egy tanítóképzőn. Nem sok. Mégis érzem a súlyát. Mintha a fejem belsejét kizsaluznák, és jól kötő tudással öntenék fel. Szilárd és masszív. Örülhetnék is ennek, ha nem épp a rugalmasságot és képzelőerőt veszíteném el vele. A korunkban két leginkább szükséges tanítói tulajdonságot. Ezért örülök, amikor újra és újra találkozom a KIP-pel. Még az is feltölt, ahogy mások beszélnek róla. Ahogy beszélnek a sikerekről. Olyan sikerekről, amikben  eleinte maguk sem hittek.

A KIP legutóbbi sajtótájékoztatóján, ahogy az lenni szokott, megjelent a támogató, és megjelent az állambácsi is. Hogy ne legyen hiábavalóság megjelenésük, vesztegessünk rájuk is néhány szót. Mert van miért.

Nyilas Orsolya, a Vodafone belső kommunikációs és társadalmi felelősségvállalás igazgatójának fiatalos lendülete, amit az orr piercing, a fogszabályzó és neccharisnya is hangsúlyozott, nagyon átjött. Az elmúlt 10 évben a telefontársaság több mint 1 milliárd forintot költött magyarországi problémák megoldására. Orsolya tájékoztatása szerint náluk még a vezérigazgató is önkénteskedik. Tisztelet!
Sztojka Attila, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságának főosztályvezető, előadása igen hosszú volt, s főként a romaintegrációról szólt. (Nem tudom, hogy a hátrányos helyzetűek és a romák között miért teszi ki a többség az egyenlőségjelet.) Sok izgalmas projekten túl, érdekes mondatokra is volt ideje a roma származású előadónak. A mondata, hogy „Ezt a cigányságnak is akarnia kell. Nem csak nekünk.” kifejezetten szíven ütött. Nem akarok én mutogatni senkire, de azt hiszem, nálunk, Magyarországon pont ez az egyik legnagyobb probléma. Mi sosem vagyunk a helyzet részesei. Csak ők, csak a mások hibája. Különösen szembe tűnő ez, amikor saját népünket távolítjuk el magunktól, és úgy beszélünk, hogy a magyarok ilyenek vagy olyanok… No de, ennek az írásnak nem célja, hogy ezeket a jelenségeket tárgyalja. Koncentráljunk inkább a hasznos dolgokra, mert ilyet is mondott ám Attila. Például azt a szomorú tényt érdemes mindenki tudtára hozni, hogy a cigány gyerekek többsége példaképként celebeket, sportolókat, hírességeket említ. Nagyon kevés közülük az, aki a szüleit említi, ha erről kérdezik. De a főosztályvezető úr szegregációról alkotott véleménye is közlésre érdemes. Mert úgy tartja, nem szegregáció az, ha a tehetősebb szülők elviszik az iskolából a gyermekeiket egy jobb iskolába, és így csak a romák gyerekei maradnak egy intézményben.  Ezeket az iskolákat nem megszűntetni kell azért, mert szegregálnak. Hanem olyan színvonalra kell fejleszteni őket, hogy senki ne akarja onnan kivenni a gyerekét. Azonos és magas minőségű oktatást kell biztosítani minden iskolában.
És itt kötném vissza a történetet a KIP-hez. Hiszen Rachel Lotan, a temesvári születésű kaliforniai Stanford Egyetem professzorasszonya, a KIP egyik kidolgozója is pontosan így vélekedik. Minden gyermeknek joga van a minőségi oktatáshoz. S hogy ez mennyire jellemző egy országon belül, az a demokrácia fokmérője is. Ugyanolyan tananyag, ugyanolyan lehetőség. Minden gyermek tehetséges valamiben, és mindnek igénye, hogy sokoldalúságát meg is tudja mutatni. A Komplex Instrukciós Program ezt biztosítja. Az elterjedésének a legnagyobb gátja pedig „csak” annyi, hogy a rendszer nem kötelezi el magát mellette.

De mi is ez a KIP? Mitől működik? Mi a titka? Gyarmathy Éva, a KIP kutatási támogatója szerint nincs egy darab kulcs a miértre. A titok a komplexitásban rejlik. Több mint csoportmunka. A gyerekek nem csak szóba állnak egymással, hanem egymásra szorulnak. Csak együtt dolgozva tudják teljesíteni a feladatot, de a csoportoknak más-más a feladatuk, így nem kerülnek versenyhelyzetbe. Nem az a lényeg, hogy ki a jobb, hanem az, hogy együtt jobbak lehetünk! Egy – a módszert alkalmazó – tanár ezt mondta: „Nagyon jó a program! Csak a tanulóknak nincs szüksége rám.” Persze, ez így túlzás. Nem lehet, nem szabad, hogy minden óra KIP-es legyen. Olyan, mint egy fűszer. Akkor sikeres, ha megfelelő arányban alkalmazzák. Dr. Nagy Emese, a hejőkeresztúri iskola igazgatója a hangsúlyt a pedagógusok kultúraváltására helyezi. Ez a legfontosabb. Másképp kell gondolkodni a tanításról, a tanulásról mint eddig. Az osztályok heterogén összetétele jót tesz, színesíti, kreatívabbá teszi a közösséget. Közben pedig fejlődnek a tanulók interperszonális, interkulturális, szociális, anyanyelvi és vállalkozói kompetenciái.

A tájékoztató végén maguk a módszert alkalmazó iskolák mondtak egy pár szót. Emlékszem, ott voltam akkor is, mikor ezek az iskolák még csak elkezdték a programot. Akkoriban nem az elégedettséget, inkább félelmet lehetett látni az arcokon. Voltak, akik szívesen visszamondták volna a jelentkezésüket… De most? Egy vidám, összetartó közösség kovácsolódott. Egy eredményes közösség. Egy előre tolt maroknyi haderő, amely rácsodálkozik és büszke a magában rejlő képességekre.
Az iskolák között volt olyan, amelyik azért kezdte el, hogy versenyképességét növelje, volt, amelyik azért, mert sok volt a hátrányos helyzetű tanulójuk, volt, amelyik a bezárástól félt. Most viszont egy dologban mindegyikük egyetértett, megérte belekezdeni. Az eredmények gyorsan jönnek. Már félév után csökken az agresszió, a fegyelmezetlenség és a hiányzások száma. Hencidán, ahová 100%-ban romák járnak, már a szülők is támogatják az új módszert. Büszkék lettek gyerekeikre, és növekedett a beiskolázottsági mutató. Galgamácsán nehezebb volt a szülőket bevonni. De elvitték őket Hejőkeresztúrra, és KIP-es órákat is tartottak nekik. Végül a táblajátékot úgy megszerették, hogy most már évente 1-2 alkalommal nekik, a szülőknek tartanak ilyen foglalkozásokat az iskolában. Reziben a gyerekek bátrabbak lettek. Az iskolából most többen felvételiztek messzebb lévő középiskolákba. Talán a megváltozott tantestület kisugárzása hatott a gyerekekre, szülőkre? Bizonyára. Bükkaranyos, Szentmártonkáta, Tápióbicske vagy bármely más iskola, ahol a KIP-et használják mind-mind pozitív tapasztalatokat fogalmaztak meg. Döbbenetes, hogy van ilyen sikerélmény a pedagógusvilágban.

Nem is bírtam tovább, fogtam magam, és elmentem a Budapesten a IX. kerületi Molnár Ferenc Általános Iskolába, hogy belekukkantsak egy KIP-es órába. Az adatok szerint az iskola diákjai közül 70-80% roma és 40-50% hátrányos helyzetű. De a fővárosi multikulturális környezetnek köszönhetően a többi diák is elég vegyes képet mutat: a kínai diáktól az arabig szinte minden náció megtalálható az iskolában. Öt éve az iskola a megszűnés szélére került. Aki csak tehette, elvitte innen a gyerekét. A tanárok dühösek, kimerültek voltak. Aztán annyira pánikba estek, hogy végső kapaszkodóként kipróbálták a KIP-et. Megértették, a tanárnak kell változnia, mert sem a gyerek, sem a szülő nem fog. Aztán, hogy-hogy nem, a diákok száma emelkedni kezdett, s ma már a következő évre is előjegyzések vannak a helyeket illetően. Az iskola nem költözött el, a diákok összetétele nem változott. Ja, de! Emelkedett a sajátos nevelési igényű diákok száma. Szóval ebben az iskolában nézte meg egy negyedik osztályos környezetismeret órát, ahol reklámokkal foglalkoztak.
A terembe már csoportként ültek le a tanulók. Mint megtudtam, év elején már elrendezték, hogy ki melyik csoportba kerül. A tanároknak erre különböző módszereik vannak. Valaki először hagyja, hogy a diákok maguk alakítsák ki a csoportokat, de van, aki képességek szerint rendezi el őket. Itt persze nem azt jelenti, hogy jobb és gyengébb képességű csoportokat hoz létre, hanem pont az ellenkezőjét! Nagyon figyel arra, hogy lehetőség szerint minden csoportban jusson mindenféle bélyeggel ellátott diák. A csoport heterogén legyen. Nos, nekifutásból megnéztek két reklámfilmet, majd röviden beszélgettek róla, hogy mit láttak. Ezután a csoportban (A csoportoknak itt már neve és zászlója is volt. Ezeket már év elején elkészítik.) maguk osztották be a szerepeket: kistanító: ha valaki nem ért valamit, akkor ő segít elmagyarázni; írnok: a csapat munkáját jegyzeteli; eszközfelelős: az eszközöket kezeli; beszámoló: ő áll ki a táblához, és beszél mindenki előtt a munkáról; csendfelelős: aki kordában tartja a hangerőt. Mindegyik asztal kapott saját feladatot, amelyek 2-3 részből álltak. Gyűjtések, véleményezések, kreatívanyagok készítése vegyesen. A csoportmunka végeztével minden beszámoló kiment a táblához, és elmondta, mire jutottak. Majd egyéni feladatok következtek, amik szintén az asztalon lévő borítékokból kerültek elő. Ezekből is igyekezett minél többet meghallgatni a tanítónő. Ennyi. Az óra elrepült, és a tanulókat nem érdekelte, hogy kicsöngettek, még mondták volna a gondolataikat a TANANYAGGAL kapcsolatban.

Persze, ez a Komplex Instrukciós Programnak csak egy része. Sem a híres táblajátékokat, sem a Generációk Közötti Párbeszédet (GKP) nem láttam. Viszont arról meggyőződtem, hogy ezzel a módszerrel órát tartani nem ördöngösség. Sőt. Ha valaki így tanulná a kezdetektől, akkor a frontális módszerre lenne hátborzongatóan nehéz átállni. Minden pedagógusnak az eszébe kellene vésni Török Alfréd (a Molnár Ferenc Általános Iskola igazgatója) szavait: „Aki húsz éve ugyanazzal a módszerrel tanít, annak csak egyéves szakmai tapasztalata van.”
Változni kell.

A KIP erős gyökerekkel kapaszkodik a fejemben. Nem enged szabadulni. De ezt nem bánom. Tudom, hogy egyszer gyökereivel szétrepeszti a sűrű, nehéz anyagot, amit módszertanként kell elsajátítanom a tanítóképzőn.

2013.november 4.                                                                                                       Sablik Henrik

 

 

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés erre a cikkre.

A cikk értékeléséhez be kell lépned.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.

 

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.