Talán nem vagyok egyedül, és másokkal is szembejött néhány ezekhez hasonló kérdés. Főleg, most kora ősszel a World Press Photo 2011 kiállítással kapcsolatban. Az idén újra a Természettudományi Múzeumban megrendezett tárlat érdekessége, hogy olyan, mint az elmúlt években megszokhattuk. Emiatt nem is csoda, hogy a róla íródott néha jobb, néha rosszabb cikkek olyan kérdésekkel dobálóznak, amelyek a túlzott naturalizmust és brutalitás okát firtatják. Igen, mondják, ezek a sajtófotók idén is elénk tárták a borzalmakat, a haiti földrengés, a pakisztáni árvíz áldozatait, és Lakatos Péter mélybezuhanó öngyilkosát is. Bár tragédiák vagy szerencsétlenségek a 2010-es évből sem hiányoztak, mégsem ezeket megörökítő képek közül került ki a különdíjas. Hiszen a tragédiák, a földrengések sokszor nem szándékosak, nem belsőnk lényegét, a bennünk rejlő démonra emlékezetet, csupán halandó porszem mivoltunkra. Emiatt sokkal mélyebb vonatkozása van a Jodi Bieber fényképének, amit egy kedves afgán lányról készített. Ugyanis ez a fotó tökéletesebben láttatja azt, ami felett amúgy elsiklanánk. Hiszen a megcsonkított lány portréja a lehető legélesebben visszatükrözi azt, ami mi vagyunk.

Nincs okunk panaszra, vagy olyan felkiáltásokra, hogy: jaj de szörnyű az emberiség! Esetleg ez biztos azért nyert, mert már csak a sokkolás válthat ki belőlünk bármi reakciót! Nem gondolom, hogy elvetemült gonosz barbárok lennénk, akiknek az érdeklődését csak az kelti fel az, amiben legalább száz halott nem látható. Egyszerűen vannak emberi cselekedetek és világot megrengető események, amelyek rögzítése fontos, tanulságot. A World Press ezeket örökíti meg, és mutatja a világban élő, mégis a világot alig ismerő embernek. A földrengés borzalmai segítenek beismerni az emberiség porszemlétét és felkészülni egy újabb katasztrófára. A megcsonkított nő látványa emlékeztet a férfiak által uralt világ primitív mivoltára. [GALERIA] Ahogy az égő öngyilkos Dunába zuhanó teste is egy tragikusan „jó” mementó, amely a lelkiekben megrendült emberek életére hívja fel a laikusok figyelmét. Ettől még nem lettünk mind csonkoló hímsoviniszták vagy öngyilkos hajlamúak. Sőt, éppenséggel ennek ellenkezői vagyunk általában, legalábbis merem remélni, hogy férfiak nem csonkítanák meg feleségüket, majd magukat felgyújtva ugranának a világ egyik legszebb folyójába. Viszont ha nem látjuk a ritkább emberi borzalmakat, ha nem nézünk legalább egyszer egy megmentett haiti nő szemébe, akkor mi fogja inspirálni a tehetősebb szerencsésebbeket, hogy szembeszálljanak az ostoba brutalitással vagy mérsékeljék azokat a kockázatokat, amik halandó mivoltunkból adódnak? Semmi. Épp ezért, minden évben kell egy adagnyi halál és szörnyűség, még ha csak egy fénykép erejéig is, hiszen jobb világhoz vezető út első lépése, a probléma felismerése. Épp ezért, a kérdések, amelyek azonosítják az összes embert egy beteges halálra vágyó, annak szemlélésében élvezetet látó lénnyel, alapjában elhibázottak és félreértik a sajtófotózás mibenlétét. Azok, akik pozitív híreket és pozitív képeket várnak a médiából, azok teremtsenek pozitív világot. Máskülönben értelmetlen minden ilyen, vagy ehhez hasonló kritika. Sőt, bízom benne, jövőre legalább ugyan ekkora, ha nem nagyobb lesz a 2011-es év pillanatait megörökítő kiállítás iránt az érdeklődés.