2010. január 13.
Végtelenek
Finom csipkét szőnek az ágak, s nem tudom, érzed-e, milyen meleg, szinte fáj.
Alkonyi fényben aranylik az erdő és már
ott kukucskál az égen a Hold.
Nemsokára tél lesz, és sötét, nem visz
bátor lábunk semerre.
Nem hagyunk nyomot a hóban. S feledik
ágról-ágra ugrálásunk.
Szürke vagy rozsdás köröttünk minden,
mert nekünk kéne színesnek lenni.
Remegnek a fák. Sóhajtoznak.
Régi képeslapok nézegetésével töltik az időt.
Mi pedig úgy írunk verset,
hogy nem nézzük a korábbi sorokat.
Cinkét fog az ágak vége,
vöröslik a fényben –
így köszönnek el a napsugarak.
És parány végtelenek ténferegnek
a pusztuló avar alatt.
Értékelés
Még nem érkezett értékelés erre a cikkre.
A cikk értékeléséhez be kell lépned.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.
Hozzászólások
Nincs hozzászólás.
