Tobzoska tüskéshajú, búzavirág-kék szemű apróság volt, gyermek még. Nagyon szerette a süteményt, és különleges hajlama volt a lopkodásra. Ügyes is volt, meg kell hagyni.

De sok mindenhez értett még ezen kívül : szépen énekelt, ügyesen hegedűlt, távolra látott, és értette a fák nyelvét, ami különleges tulajdonságnak számított a bogáncsmanók között.

Kedves gyermek volt, a maga módján talán szófogadó is. Ám akadt valami, amiben soha, de soha nem hallgatott a felnőttekre: nem háborúzott semmiért sem.

Mindig azt tanították neki, hogyan rejtőzködjön, hogyan támadjon, hogyan védekezzen - de ő elengedte füle mellett az idősebbek háborús bölcsességeit, és mintha mi sem történt volna, könnyű szívvel szaladgált, ugrándozott a csatatérként kijelölt mezőn, dúdolgatott és hegedűlt, mikor az ágyúkat kellett volna tömni magvakkal.

S ez így ment évről-évre, háborúról-háborúra. A vén parancsnokok a fejüket csóválták : mi lesz így ebből a gyerekből? De nem tehettek ellene semmit - hiába okoskodtak, hiába büntették. Tobzoskát hidegen hagyta a háború.

S ahogy nőtt, cseperedett, elérkezett az ideje, hogy férjhez menjen. Csakhogy egy jóérzésű bogáncsmanó sem akart magának olyan feleséget, aki nem háborúzik, s urának sem segít a hadakozásban. 

Szomorkodott is szegény Tobzoska, hogy ő bizony senkinek nem kell!  

Egyetlen nagynénje vígasztalgatta csak:

-Sose búsulj, kicsi Tobzos! Ha nem akad most, akad máskor. - ez volt a szavajárása. 

Eltelt egy év, eltelt kettő, de kérő nem jelentkezett egy sem. Tobzoska pedig úgy elbúsulta ezen magát, hogy már nem is evett, nem is hegedűlt, napra nap csak üldögélt egy eltört ágon, és a háborút figyelte.

A szilvamanók ellen vonult fel épp a bogáncsmanó-had. Utóbbi sötét, torzonborz páncélzatban, míg elleneik káprázatos, kék, lila és zöld egyenruhában, fejükön csodálatos szilvalevél-sisakkal. Nézni is gyönyörűség volt őket. Míg testvérei látványa elszomorította Tobzoskát.

-Ha nem akad most, akad máskor. - hallotta nagynénje hangján. Szíve tele volt már bánattal. Bánattal és reménnyel. Úgy érezte, szétfeszíti kicsiny kis testét a bú, könnyei nem enyhítenek ezen a szenvedésen, úgy érezte, valahogy útat kell törjön ennek a keserűségnek.. Énekelni kezdett hát. Csengő, erős hangon. Soha ilyen szépen nem énekelt még.

A szilvamanók mosolyogva megálltak, és keresni kezdték tekintetükkel a csodálatos dalost. A bogáncsmanók is duzzogva letették a fegyvert, mert ha nem ellenkezik velük valaki, nem is tudnak háborúzni...

S Tobzoska csak énekelt, és énekelt, hangja eltöltötte az egész erdőt. Beívódott a levelek erezetébe, a virágok színébe, a felhők formájába, a fatörzsek évgyűrűibe.

Bertold, a szilvamanók dicső és szépséges ifjú királya ekkor levetette sisakját, s fogadalmat tett a harcmezőn : ő bizony senkit mást nem vesz feleségül, csakis ezt a különös énekesmadarat.

Ám midőn ezt kimondta, a dal abbamaradt - Tobzoska világgá ment. Messzi földre bolyongott, és sehol nem lelte a helyét, pedig mindenhol örültek jöttének. Csodás dala, hegedűjátéka minden manó legkedvesebb szívbéli jóbarátjává tette - ám ő nem ezekre a barátságokra vágyott. 

Eljutott hatalmas városokba is, ahol gőzös és ijesztő kémények és mély, s büdös pocsolyák is vannak, s ott is sok-sok barátot szerzett. De senki nem adhatta meg neki azt, amit igazán keresett.

Mindenhol járt már, ahová manó vagy ember eljuthat. Még a Világ Végén élő gesztenyeszemű boszorkányt is meglátogatta. 

-Mit keresel itt Tobzoska? - kérdezte tőle a csodaszép boszorkány.

   A manócska meghajolt előtte, és halkan, tisztelettudóan válaszolt:

-Bújdosok.

A boszorkány hümmögött, hammogott, aztán újra megkérdezte:

-Miért jöttél ide Tobzoska?

A  kis bogáncsmanó pedig lesütött szemmel hebegte:

-Véletlenül találtam rád.

A boszorkány nagyot sóhajtott, aztán harmadszorra is megkérdezte:

-Mit akarsz tőlem Tobzoska?

S a kis manólány gondolkodás nélkül rávágta:

-Változtasd békéssé a bogáncsmanókat!

-Ez a beszéd. - mosolyodott el a világvégi boszorka. - Ebből már értek. Ám sajnos nem segíthetek. -azzal odaült a világ szélére, és a mélybe lógatta lábait. - Ezen csak te segíthetsz. - a világ végén túlról jövő szél meglibbentette a boszorkány hosszú aranyhaját, és egy szálat Tobzoska kezébe repített.

-Majd ha valaki kilopja kérges kis szívükből a tüskét...- mondta elhaló hangon a boszorkány. - De most menned kell. Nem időzhetsz túl sokáig ezen a vidéken, mert minden itt töltött pillanat egy-egy hónap, minden itt töltött óra egy év.

Tobzoska útra kelt hát, hogy visszatérjen otthonába. Az arany hajszálat hegedűjére kötötte, s ahol csak megfordult, mindenütt eljátszott egy csodaszép, eddig soha nem hallott dalt.

Öt évbe telt, mire újra megtalálta saját erdejét, és szomorúan nyugtázta, hogy ott bizony semmi nem változott. A bogáncsmanók még most is a szilvamanókkal hadakoztak. 

    Ekkor Tobzoska gondolt egy nagyot, kiállt a csatamező fölé hajló leggyengébb ágra, s hegedűlni kezdte a varázslatos muzsikát.

A bogáncsmanók szép lassan elszenderedtek, s köröttük a szilvamanók is mély álomba merültek. Ekkor nagy szél támadt, és messzire fújta a bogáncsmanók szívéről a tüskéket. 

S mikoron az utolsó tüske is eltűnt a távolban, Tobzoska dalra fakadt, és mindenki felébredt. Vidámnak és könnyűnek érezték magukat. A szilvamanók ifjú királya pedig felnézett az ágra, megpillantotta Tobzoskát, s azonnal belészeretett.

Meg is tartották a következő héten a lagzit, és szilvamanó, bogáncsmanó egymás mellett ünnepelt. Az ifjú pár pedig boldogan élt, míg meg nem halt.

S hogy mi lett a tüskékkel? Azt hallottam, hogy a szél útközben leejtette őket, és az emberek szívébe fúródtak. Azóta háborúzunk.