Mikor ugyanis egy gyermek világra jött, a nagy szürkeség hirtelen alábbhagyott, kivirult minden, színek hintáztak az ágakon, fölkéklett az ég, tulipánok sisteregtek pirosságukban, csibék csicseregtek vidáman sárgállva, s minden, de minden olyan szép volt hirtelen! 

Valahányszor gyermek született, felizzott a tarkaság, fájdalmasan gyönyörűséges lett a világ, és akadt, aki ilyenkor sírva fakadt, vagy éppen behunyta szemét, csak ne lássa a boldog rikítást.

Így történhetett, hogy amikor amikor a három ikerleány a világra jött, Mindentudó, akit minden titkot ismert földön-égen-vízen, azonnal tudta, hogy a körülötte állók vígasztalhatatlanul szomorúak, Mindenlátó, kinek szeme megpillantotta a láthatatlant is, azonnal megfigyelte, hogy látogatóik sírnak, s Mindenérző, akinek szíve egyszerre dobbant a másokéval, rögvest zokogni kezdett, ahogy megérezte, milyen megtört ágyacskája mellett mindenki.

Mikor pedig elérkezett az óra, hogy visszaszürküljön minden, az emberek megkönnyebbülten sóhajtottak, és gombóc volt a torkukban, mert minden hiába, a szívük mélyén akkor is visszavárták azokat a gondtalan, bohókás színeket.

Mire a három leány felcseperedett, sok-sok tarkaságot és szomorúságot látott, tudott, érzett. Nem lehetett könnyű így, ők mégis kibírták. 

Egy napon pedig édesanyjuk elé álltak, s bejelentették, hogy ők bizony világgá mennek - fel akarják oldani az átkot.   

A kedves idős asszony könnyezve bár, de elengedte őket, tudván, különlegesek, s ami eddig senkinek nem sikerült, nekik biztosan sikerülni fog.

Elindult hát a három gyermek. Mentek-mendegéltek, hegyeket hagytak hátuk mögött, völgyektől búcsúztak, és egyre többet éreztek, láttak, tudtak. Idegen tengerek partján rugdalták a homokot, és fagyos patakokban mosták ki szoknyáikat, minden nappal egyre-egyre bölcsebbé válva. Kóborlásaik közepett még a sivatagba és az esőerdőbe is eljutottak. Hírük mindenütt megelőzte őket: az emberek napokat is képesek voltak velük együtt vándorolni, csak hogy hallgassák azt, aki mindent tud, lássák azt, aki mindent lát, és érintsék azt, aki mindent érez.

Ám a három leány nem állt meg senki kedvéért, s az emberek lassanként elpártoltak tőlük, mondván, a modortalan testvéreket egye meg a fene.

Hétszer hét évig vándorolt Mindentudó, Mindenlátó és Mindenérző, míg el nem jutottak a Világ Végére. Ott leültek, és lábukat lógatva szótlanul bámulták a mélységet. Nem fütyült már itt rigó, nem sütött már nap, nem illatoztak virágok. S a három lány úgy érezte, így van ez rendjén.

S ekkor eszükbe jutott valami.

Legelőször Mindentudónak. 

Aztán mikor testvére arcára pillantott, Mindenlátónak is.

S miután megérezte két nővére lelkében a változást, Mindenérző is rálelt a megoldásra.

Elindultak hát, hogy hétszer hét évig vándorolva otthonukba jussanak, a szürke országba. Ám előtte még megálltak sok-sok faluban, városban, és meghallgatták az embereket, megfigyelték, hogyan élnek. Táncokat tanultak, vidám dalokat, mesterségeket.

S mire elérték a szürke otthon határát, végre Mindentudó, Mindenlátó és Mindenérző valóban mindent látott, tudott és érzett.

Abban az időben született éppen egy unokahúguk, akinek érkezése újra könnyeket csalt a szemekbe, mert senki nem bírta már a színek érkezését. S a három leány végre nekilátott feloldani az átkot:

Mindenlátó csodálatos lampionokat és díszes gyertyákat készített, Mindentudó táncokat és ételeket tanított az embereknek, Mindenérző pedig csodálatos zeneműveket komponált, dalokat írt, hogy ne érje felkészületlenül őket a színek föllángolása. S az ötlet működött.

Az emberek boldog várakozással néztek a színrobbanás elé, s mikor letelt a tarkaság időszaka, senkit nem kínzott hiányérzet. Inkább mindenki azt tervezgette, milyen gyertyát, milyen táncot és milyen éneket szeretne a következő alkalommal....

Mindentudó, Mindenlátó és Mindenérző pedig attól fogva örökké a világot járta, és gyűjtött mindent, amivel a szürkeség országa emelheti a Színünnep fényét...

S már az emberek sem haragudtak rájuk. Mindenütt szívesen fogadták a három vándort, s csak meséltek, énekeltek, táncoltak nekik, míg el nem érkezett az ünnep napja, s a leányok haza nem tértek boldog, szürke országukba.

Még ma is gyűjtik az ötleket... majd vendégeld meg te is őket egyszer!