Szerkesztőség

Belépés

Regisztráció

Jelszó emlékeztető

 

Rovatok

Keresés

mese az élet

 

 

Kérdés esetén: sablik@mentropia.hu

 

Karácsonyi angyalok

Ránéztem az órámra. Az éppen éjfélt mutatott. Elkéstem. Pedig annyira szerettem volna odaérni az éjféli mise elejére! Az emberek körülöttem sietve szedték a lábukat, hogy minél előbb a templomba érjenek, és hálát adjanak Istennek, amiért elküldte hozzánk a fiát. Én már nem siettem. Csizmám sarka hangosan kopogott a kövezett járdán, amint az embertömeggel sodródva Mór főterén sétáltam. Aztán megálltam. Előttem magasodott a város szívében egy dombon a katolikus templom, melyet sok apró, láthatatlan fényforrás világított meg. De engem mégsem az épület tekintélyes volta késztetett megállásra, sokkal inkább valami más.

 

  Ránéztem az órámra. Az éppen éjfélt mutatott. Elkéstem. Pedig annyira szerettem volna odaérni az éjféli mise elejére! Az emberek körülöttem sietve szedték a lábukat, hogy minél előbb a templomba érjenek, és hálát adjanak Istennek, amiért elküldte hozzánk a fiát. Én már nem siettem. Csizmám sarka hangosan kopogott a kövezett járdán, amint az embertömeggel sodródva Mór főterén sétáltam. Aztán megálltam. Előttem magasodott a város szívében egy dombon a katolikus templom, melyet sok apró, láthatatlan fényforrás világított meg. De engem mégsem az épület tekintélyes volta késztetett megállásra, sokkal inkább valami más. Balra fordultam. Szemben velem a Láncos-kastély állt, egy egyemeletes, sátortetős épület. Két, vörös márványkeretezésű kocsi behajtója, mint óriási két száj tátogott felém. Közöttük három, páros oszlopon nyugvó vörös márvány erkélyen a karácsonyi díszek, szikrázva szórták vissza az utcai lámpák és az ünnepi világítás fényét.

  Havazni kezdett. Az utca kiürült körülöttem. Felnéztem az égre, és meglepődve vettem észre egy fényesen ragyogó csillagot. Eltűnődtem, vajon hogyan juthat át fénye a sűrű, nehéz, vastag felhőtakarón? Nem jöttem rá a válaszra, így kitártam karjaimat és forogni kezdtem, élvezve a havazást. Egyre gyorsabban pörögtem, és úgy éreztem, mintha egy forgószél közepén állnék.

   Mikor abbahagytam a forgást, kóválygó fejjel próbáltam megállni a lábamon. Miután a látásom is kitisztult, elképedtem. Egy számomra ismeretlen világba csöppentem. „Álmodom tán?”- tettem fel magamban a kérdést, és jó erősen megcsíptem az arcom. Tudniillik, egy középkori, karácsonyi vásári forgatag kellős közepén álltam. Amerre néztem, mindenhol árusokat láttam, kik portékáikat kínálták az arra járóknak. Mindenféle népség megfordult itt. A szegények és a koldusok egyszerű szövetruháikban, lyukas lábbeliben sétáltak a bódék között, meg-megállva, hogy megcsodálják egy-egy kereskedő áruját. Az előkelőségek elegáns, drága ruháikban - mik selyemből, bársonyból és más finom anyagokból készültek – vonultak végig szolgáik kíséretében, kik a vásárban megvett holmikkal megpakolva követték őket.

  Elképesztő volt a zsivaj! Az árusok egymást túlharsogva próbálták bódéikhoz csalogatni a vevőket. A színes kavalkádban senkinek nem tűntem fel, pedig igencsak nem illettem bele ebbe a forgatagba, lévén, hogy irhakabátban és fekete nadrágban indultam a misére. Ám ahogy végignéztem magamon, csodálkozva vettem észre, hogy egy bordó brokát ruha, és barna köpeny van rajtam. Nem tűntem egyébnek, mint egy jómódú polgár lányának. Gondoltam magamban, ha már így hozta a sors, hogy ide keveredtem, körülnézek. Valahonnan frissen sült kalács illata szállt felém, így az orromat követve elindultam abba az irányba, amerre a kalácsárust sejtettem. Hamarosan meg is pillantottam.

- Friss a kalács, jó meleg, vegyétek hát emberek! – kínálta portékáját egy középkorú asszony.

Odaléptem volna hozzá, hogy vegyek egy kalácsot, de utamat állta egy szövetárus, kinek karján lógtak a különféle anyagok.

- Vastag gyapjú, prém, szövet, télen ez ad meleget – skandálta és nem tágított előlem.

- Köszönöm, de nincs szükségem szövetre – hárítottam el, majd kikerültem.

Mire odaértem a kalácsárus asszonyhoz, az utolsó kalácsot adta éppen el egy fiatal lánynak. Éhesen, de kíváncsian ballagtam tovább. Egyszer csak feltűnt előttem a Láncos-kastély impozáns épülete. „Ez jó – gondoltam -, tehát még Móron vagyok.”  Elhaladtam a nagytemplom előtt, és fülemet megütötte egy szomorú hang.

- Nézd apám! Mennyi szemét hever mindenütt! Tennünk kell valamit, hogy az emberek, ne az utcára szemeteljenek! – mondta a hang, és én kíváncsian kerestem a hang forrását.

Mikor megpillantottam, csodálkozva vettem észre, hogy a hang tulajdonosa egy grófkisasszony, ki édesapja kíséretében a vásárt járta.

- Tudom lányom! De senki nincs a vármegyében, aki ezt az áldatlan állapotot orvosolni tudná – sóhajtott a gróf.

- Talán én tudnék segíteni! – hallottam a saját hangom, és legszívesebben elfutottam volna, de már késő volt. Minden tekintet rám szegeződött, és én zavartan álltam ott, lesütött szemekkel.

- Te tudnál rajtunk segíteni? – kérdezte a gróf.

- Azt hiszem igen.

- Nos, akkor áruld el, mit tegyünk, hogy ne lepjen el bennünket a szemét és a mocsok?

- Először is, vásárold fel, nemes uram, az összes kosarat a kosárfonótól. Aztán… - intettem neki, hogy szeretném a fülébe súgni a további teendőket.

- Nagyszerű ötlet! – ragyogott fel a gróf arca, miután elmondtam az elképzelésem. – De mond csak, hogy hívnak?

- Adrienn a nevem. Éva lánya Adrienn.

- Akkor hát, Éva lánya Adrienn, ezennel megbízlak, hogy tedd tisztábbá városunkat! – azzal a kezembe nyomott egy erszénynyi aranyat, majd továbbment.

  Én elmentem a kosárfonóhoz, és felvásároltam az összes kosarát. Az öreg kosárfonó örömujjongásban tört ki, és egy maréknyi arannyal a kezében futott haza a feleségéhez. Azon tanakodtam éppen, hová helyezzem el a kosarakat, mikor egy csapat gyereket pillantottam meg, akik kuncogva pusmogtak, és felém mutogatva magyaráztak egymásnak. Általában nem szokott zavarni az ilyesmi, de most valami megmagyarázhatatlan erő feléjük húzott.

- Szeretnétek segíteni? – kérdeztem rájuk mosolyogva.

- Azért vagyunk itt – jelentette ki egy szőke hajú fiú, majd a többi gyerekkel együtt felkapott egy kosarat, és nevetve elvegyült a tömegben.

  Én álltam és bámultam. A gyerekek kacagva, szökdécselve hordozták körbe a kosarakat, és vették rá az embereket, hogy a szemetet a kosarukba dobják, ne a földre. Majd mindegyikük megállt a vásár egy-egy pontján, letette a maga kosarát, és mint a kofák, tölcsért formálva a kezükből kiabálták hová kell tenni a hulladékot. Én se voltam rest, követtem őket, s bár nem kiabáltam, de azért udvariasan megkértem az embereket, hogy a gyerekekhez vigyék a feleslegessé vált dolgaikat.

  A nap végére az összes kosár tele lett. A gyerekek körém gyűltek, és kíváncsian néztek fel rám.

- Hová tegyük ezt a sok szemetet? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőlük, és körbenéztem.

- Ezt bízd csak ránk! Majd mi elintézzük! – szólt a szőke hajú kisfiú, és mintha csak tollpihét emelt volna fel, megfogta a nehéz kosarat és elszaladt vele. A többiek követték példáját, így egyedül maradtam.

- Úgy látom, a lehető legjobb emberre bíztam városunk megtisztítását – szólalt meg a gróf a hátam mögött, mire én gyorsan megfordultam, és esetlenül pukedliztem.

- A gyerekek nélkül nem sikerült volna, uram – feleltem.

- Milyen gyerekek?

- Akik itt élnek a városban. Most elvitték a kosarakat kiüríteni.

- Ez érdekes! Gyerekeket nem látok ugyan, de a kosarak ott vannak melletted.

Valóban. Mikor lenéztem, egymásba pakolva ott sorakoztak az üres kosarak. Körbenéztem, de a gyerekeket sehol nem láttam. Már éppen szóltam volna, hogy elmennék megkeresni őket, de a gróf megelőzött.

 - Ezért a nemes tettedért jutalmat érdemelsz. Gyere velem a kastélyomba, és megkapod.

 Mit volt mit tennem, követnem kellett a grófot. A kastély dísztermében hatalmas volt a nyüzsgés. A terem közepén egy karácsonyfa állt, rajta mézeskalács figurák és szalmából készült díszek lógtak. A fa tetejét egy hatalmas szalmacsillag díszítette. A gróf odaállt a karácsonyfa elé, mire mindenki elhallgatott és rá figyelt.

- A vásár véget ért, és hála ennek az ifjú hölgynek, az emberek nem járnak többé a szemétben az utcán – mutatott felém a gróf, majd az egyik szolgálója átadott neki valamit. A gróf elém lépett és így szólt:

- Éva lány Adrienn, fogadd el tőlünk ezt az apróságot…

  A többit nem hallottam. Ugyanis a gróf feje fölött egyszer csak feltűntek azok a gyerekek, akik a vásárban segítettek. Vagy legalábbis nagyon hasonlítottak rájuk, csak most aranyszínű ruhában voltak, és apró szárnyaikkal a karácsonyfa körül repdestek. Tágra nyílt szemekkel néztem őket. Úgy tűnt a teremben senki nem látja őket rajtam kívül. Mikor a gróf felém nyújtotta ajándékát, én haboztam elvenni, de az angyalkák – merthogy a gyerekek valójában azok voltak – pajkosan rám mosolyogtak, és bólogattak, hogy fogadjam csak el. Átvettem a gróftól az ajándékom, egy láncon függő arany angyalkát, és éppen meg akartam köszönni, mikor hirtelen a szalmacsillag felragyogott, és a terem forogni kezdett velem. Egyre gyorsabban pörögtem, és azt hiszem pár pillanatra az eszméletemet is elvesztettem.

  Mikor ismét ura voltam önmagamnak, és a világ sem forgott többet körülöttem, ott álltam az éjszakában, a hóesésben a Láncos-kastély előtt. Visszatértem hát! Felnéztem az égre. A ragyogó fényes csillag, mintha csak erre a pillanatra várt volna, azon nyomban eltűnt, az angyalkák kacagásától kísérve. Elmosolyodtam, majd ránéztem az órámra. Éjfél múlt húsz perccel. Mivel a misét már lekéstem, így sarkon fordultam és elindultam haza.

  Otthon, mikor éppen a kabátomat vettem le, valami kiesett a zsebéből. Lehajoltam, hogy felvegyem, és szívemet melegség öntötte el, ahogy elnéztem a gróf ajándékát. A láncon függő arany angyalkát.

 

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés erre a cikkre.

A cikk értékeléséhez be kell lépned.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.

 

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.