A sziromtündérek szépek, kecsesek és nincsen szárnyuk, mint más tündéreknek. Tavasszal születnek, és csak kevesen érik meg az őszt. Ruhájukat levélből készítik, s áttetsző kis testük észrevétlen, ahogy az ágakon üldögélnek. Ilyenkor a széllel beszélgetnek, és történeteit hallgatva messzi vidékekről álmodoznak. Mikor elérkezik az idő, virágokba bújnak, s éjszakára magukra zárják kis lakásukat.

            Ismertem egy sziromtündért én is. A cseresznyefámon lakott. Bájos kis teremtés volt, megértő, mélykék szemekkel. Ilonának hívták. Egy cseresznyevirág-bimbót szemelt ki magának szállásul, éppen ott, ahol a legvastagabb ág kihajolt a törzsből. Az volt ugyanis a kedvenc helye.

            Reggelente jókat beszélgettünk: én leültem a fa alá, a fűbe, Ilona meg kidugta fejét a kis bimbóból, és csak meséltünk, és meséltünk…Elmondta nekem, a szél merre jár, miket csinál, én pedig meséltem neki a gimnáziumról, Andersenről, a kertről.

            Együtt örültünk minden apróságnak. Mígnem egy napon, egy különös, meleg tavaszi napon jégeső és vihar támadt cseresznyefámra. Váratlanul jött, alig volt időm bemenekülni a házba. Kis Ilonámról meg is feledkeztem. Azóta is szégyellem magam emiatt.

            A vihar csak másnap reggelre vonult el, s én azonnal felkapaszkodtam csöpp barátnémhoz. Az ő virágát kivéve mindet lesöpörte a jég és a szél. Holt sziromtündérek törékeny, alabástromfehér teste feküdt a fűben mindenütt. Ilona pedig bezárkózott. Hangos szipogása hallatszott csak. Nem akartam zavarni. Inkább nekiláttam tisztességgel eltemetni testvérkéit.

            Szegény pici Ilonám csak nagy sokára merészkedett elő, hosszú unszolásomra. Nyár dereka volt, forró, vidám július.

            Már nem beszélgetett velem. Csak ült az ágon, és lógatta az orrát. Tudtam: már nem fogom szavaimmal megvigasztalni.

            Egyetlen módja maradt felépülésének. Konyhámból dióhéjat, csavarokat, spárgát, varródobozomból tűt, cérnát, anyagot hoztam, és kis hőlégballont eszkábáltam neki.

            Először nem tudta mire vélni. Aztán elmagyaráztam neki: az Idő és a Távolság nagy úr. Minden sebet behegeszt.

            Ősszel útnak is indult. Nem láttam soha többet. De remélem, szívből remélem, hogy most már végre boldog.