Egy hónap múlva újabb erős kávé gőzölgött az asztalon, az ablakba pedig kíváncsi hópelyhek telepedtek, s a vén faragómester ott ült, szemben a szomorú barna szemű asszonnyal – ám most meg is köszönte a kedvességet. Keze alig észrevehető mozdulatot tett.

            Újabb hónap telt el, mire az erős kávé ismét ott gőzölgött a konyhaasztalon, mellette egy bögre tea, s felette két barát, a faragómester és a visszavonult festőnő. Mostmár nem hagyta el a köszönetet, s a véletlen kézmozdulatból is kedves vállveregetés lett.

            Megvárták a következő hónapot, mikor már az erkélyre ülhettek a kávéval, a jó erős, gőzölgő kávéval – a faragómester és a festőnő. Végül a mester megköszönte a kedvességet, megveregette a háziasszony vállát, és hirtelen megragadta a kezét.

            Még egy hónap volt az ára annak, hogy az erős kávé újból az asztalon gőzölögjön, s felette két ázott ember beszélgessen – egy férfi, akinek meghalt, akit szeretett, és egy nő, aki számára meghalt, akit szeretett. A faragómester megköszönte a kávét, s megveregette a festőnő vállát. Egyszerre ragadták meg egymás kezét.

            Az utolsó erős kávé is egy hónap múlva gőzölög újra az asztalon, s felette a karikás szemű, barna kontyos feleség, és a barázdált arcú, ősz szakállú férj, aki megköszöni a kávét, köhint egyet, s most a festőnő veregeti meg a faragómester vállát, majd megfogják egymás kezét, hogy aztán a nő az ágyhoz támogassa a férfit, s ő végre pihenni térjen.