Azokkal a gyönge kezekkel (olyanok, akár viharban az ágak), alig merem megérinteni, hisz’ törékeny, akár a jég, akár azok az apró, fagyott gallyak a hóban…

Mégis lopott tőlem, rengeteget, nem, nem a szívemet, azt már nem lehet. Rég nem.

Valami mást lopott, valami tisztát. Amiről nem is hittem, hogy létezik, hogy meglehet még.

Hogy bennem rejlik valahol…

Forró kövek közt lépked, zöldruhás, és rőt hajú - emlékeket keres, kezében forr a fényképező, meg sem áll, míg be nem járja az egész várost. Macskakövek kotyogják pletykáikat, a Vár nyújt csak enyhet, s állítja meg egy percre.

Hozd el hozzám, én megismerem, s elárulom neked, hol van az ereje. Miben rejlik tolvajlása.

S te akkor levághatod haját.

Szabad leszel, érted?

S ha nem akarom?

Ha arra vágyom, hogy újra és újra megtalálja bennem, s övé legyen?

Akkor maradj, aki vagy.

Késik az ősz, de bizton megérkezik majd, már várják a levelek, s a nehezülő lég. Várja a lenszőke hajú, szürkeruhás lány is, jobban várja, mint bármi.

Eljön a találkára, akkor, mikor az ősz is. Megint lopni fog, és nem sajnálom.

A levelek közé fekszünk, a hulló avarba, s nézem, nézed, ahogy leveleiket elkönnyezik a fák.

Közeleg a tél. Megragad, hollóhajamnál fogva, hiába az arany sál, a tarka kabát, a meleg pokrócok, a kertben hintázom, s megfagyok.

Gyönge lettem, gyöngébb nálad, mert a te időd most jött csak el: felemelsz, s mit elloptál, most végre visszaadod.

Apró gyűrű ragyog kezedben…