A kert hatalmas volt, privát birodalom, manókkal, zöldségekkel, gombákkal, cseresznyével, és egy saját gesztenyefával, aki évek óta ismeri a ház tulajdonosát, vele nőtt, vele utazott albérletből- albérletbe; s lehet, hogy még a manóknál is többet tud a világról, pedig ők aztán igazán bölcsek, sokszor jártak kiállításon, merthogy kőből meg fából vannak, és Anita egy régi művész ismerőse (gimnáziumi legjobb barátja) alkotta őket.

Ezt a kertet látta tehát megszületni a reggel fényében, aztán pedig gondolt egyet, felvette foltozott-tarka pulóverét, és kitotyogott (korán kelt, nem igazán volt még ura mozdulatainak) a veteményesbe, s azon maszatosan, ásítozva, ahogy volt, nekilátott a gyomlálásnak. Eszébe ötlött az a nap, amikor először járt a kertben, amit soha senki nem akart megvenni, talán azért, mert nem kellett nekik az omladozó ház sem. Anita örömmel megvásárolta, és talán éppen a kert miatt, az elhanyagolt, burjánzó kert miatt, ahova már a legelső reggelen úgy lépett ki teraszáról, mintha saját országa lenne. Akkor még, azon a reggelen nem voltak ott a manók. Délben érkeztek, akkor volt Anita születésnapja, s Ian, a szobrász barát egy hatalmas dobozzal állított be. Nyolcan voltak benne. Sipkásak, szakállasak, különös formájúak. Akik kőből voltak, összekuporodtak, gömbölyödtek, hogy olyanok legyenek, akár egy kis szikla, akik pedig fából voltak, nyújtózkodtak, lábujjhegyen pipiskedtek, leveleket tartottak az ég felé, s egy-egy konkrét fafajtára hasonlítottak. Ian azt mondta, ők igenis élnek, lesz majd idő, amikor meséikkel teleszövik a kertet, s a ház szobáit.  Anita azt hitte, Ian a gyerekekre gondol. De az ő munkája mellett szó sem lehetett gyerekekről. A szobrász Ian pedig lassan eltűnt az életéből. Úgy párolgott el, akár a harmat. Nem tudott megmaradni olyan nő mellett, aki nem akart gyereket.

S ezen a reggelen Anita úgy érezte, hogy igenis életre kelhetnének már azok a manók. Meséljenek csak, meséljenek. Ő majd ül egy rönkön, és hallgatja őket, térdeit átkulcsolja kezeivel, hintázik, és befont haját finoman lengeti majd a kerti szél. Ám a manók nem szóltak egy árva szót sem – gömbölyödtek, nyújtózkodtak tovább.

A fenébe is, gondolta Anita, ez nevetséges, ő nem fog holmi kő- és famanók meséire várni, akkor már inkább csinál valami hasznosat. Gyomlált hát tovább. Tekintete el-elkalandozott a gesztenyefa közelében elterülő lóherék mezejére, s keresni kezdte a négylevelűt. Úgy érezte, most, ezen a reggelen igenis van egy. S azt neki meg kell találnia.

Csönd volt, madárcsicsergés is alig. Mintha mindenki őt figyelné. Bizony, régen járt a kertjében, és régen törődött vele ennyit. De a kert mégis hálás volt neki, és szerette, mert ő vette meg, és gondozta évekig. Húsz éven át. Csak nem figyelt rá. Most elérkezett az idő. Nyugdíjba vonult, s immár egészen a kertnek szentelhette magát.

Keményen dolgozott egész délelőtt, és várta, várta (nem mondta volna ki a világért sem, de a szíve mélyén őszintén remélte), hogy a manók egyszercsak megszólalnak. De nem tették. Viszont megcsörrent a telefonja. Az unokahúga hívta, letenné nála „megőrzésre” a gyereket. Anitát még soha nem kérték ilyesmire, mert tudták, hogy nem tud bánni a gyerekekkel, ám ez most vészhelyzet volt. S a csöndes, magányos Ilike már érkezett is (az édesanyja valószínűleg a kocsiból hívta Anitát), s amíg a felnőttek elvonultak beszélgetni, a kapuban toporgó kislány egyre beljebb merészkedett a kertbe.

Elsétált a mindent tudó gesztenyefa mellett, megnézegette a zöldségeket, megkóstolta a borsót, aztán megállapodott a lóhere-mezőn. Némán mosolyogva leült, és keresgélni kezdett. (Az egyik manó szemöldöke rándult egyet.)

Mikor az édesanya elköszönt, Anita kiment Ilikéhez. S amit látott, nagyon-nagyon meglepte: a mindig szótlan, közönyös kislány most nevetgélve mutatta az ő saját négylevelű lóheréjét, s még győzelmi táncra is perdült. Attól kezdve vidáman sertepertélt a kertben, és segített Anitának mindenben. (A manók pedig sugdolózni kezdtek.)

Délután Ilikének nagy ötlete támadt: áthívhatnák az osztálytársait is. Anita nem is gondolkozott rajta, azonnal beleegyezett, maga sem tudta, miért. S a gyerekek szép lassan megtöltötték a kertet. Harmincfős osztály kergetőzött, nevetgélt, bújócskázott a fák között – a manók pedig bólintottak, és időnként kinyújtóztatták egy-egy elmacskásodott tagjukat.

Anita szörppel, süteménnyel kínálgatta kis vendégeit, és ki-be rohangált a házból a kertbe, a kertből a házba, így azt sem vette észre, hogy fa- és kőmanók sétálni kezdtek, és szépen óvatosan elvegyültek a gyerekek között.

Már csak az idegen hangokra figyelt fel. Recsegő, egyszerre mély és magas, vékony és erős hangokra, amik meséltek, a gyerekek pedig néha nevettek, néha egyetértően hümmögtek – úgy, ahogy csak ők tudnak.

Kiszaladt a kertbe, és ott találta manókat, körülöttük a gyerekhad, s csak meséltek, meséltek, s meséltek…

Így lett a kertből később játszótér, táborhely, óvoda, napközi…Anitából pedig Anita néni, aki reggelente jókat beszélgetett a manókkal, míg a gyerekeket várta.

Aki pedig nem hiszi, járjon utána.