Howathowa, a feketeláb indiánok törzsfőnöke gondterhelten ült wigwamjában. Homlokán egyre mélyebb ráncok jelentek meg, és bár senki sem volt éppen vele, félhangosan megjegyezte:

• A csuda vigye el! Nem emlékszem! Pedig jól figyeltem, de mégsem jut eszembe - mérgelődött. - A csóka csípje meg a lába szárát neki, de sehogy sem ötlik fel, hogy is történt! Hogyan is?

A törzsfőnök homályosan próbált visszaemlékezni az előző napi jelenetekre és eseményekre, de minél inkább erőltette az agyát, annál jobban belesajdult. Bele is sajdulhatott, hiszen igencsak bele - belekóstolgatott a friss vörös áfonya borba. Meghúzogatta a lóbőr kulacsot, attól volt a macskajaj minden tagjában.

Hiába forgatta az ujjai között, hasztalan nézegette jobbrul-balrul is, tartotta a napfény felé, mormolt mindenfélét felette, sehogy sem akaródzott olyannak lennie, mint ama másik.

Ugyanis történetesen egy fakarika volt a kezében. Ama másik pedig egy csillogó, ragyogó, pompázatos vaskarika volt.

Ugyan, mi is ebben olyan meglepő? - gondolhatnánk. És jól gondolnánk. Azt viszont tudni illik - mert hát ez a történet megértésének a lényege - hogy a csillogó és ragyogó és nem utolsó sorban pompázatos vaskarika az előző este még ugyanolyan közönséges fakarika volt, mint amely felett a törzsfő borongósan görnyedt. Mert, hogy számára, azok után, hogy a vaskarika csodálatában tért nyugovóra és ébredt is fel, már a fakarika csak amolyan közönséges, vagy még inkább alantas használati vagy dísztárgy volt csupán.

Ő vaskarikát szeretett volna, mindenáron.

És nem is akárhogyan! Elmeséljem? Naná, hogy elmesélem!

A történet szerint - mely mára már legendává alakult - az előző nap reggelén Nyimnyam, a feketeláb indiánok varázslója titokzatosan és sejtelmesen suttogó mondanivalóval közölte Howathowa törzsfővel a szándékát, hogy este a törzs minden tagja (vén, nő és gyermek) szeme láttára a fakarikát átváltoztatja vaskarikává.

Tudniillik a fakarika a törzs legszokványosabb, ám ugyanakkor a legjellemzőbb dísztárgya volt. Kőrisfából készítették, általában a következő ősi receptura alapján, mely egy medvebőr tekercsre volt lejegyezve:

Végy egy szép szál kőrisfát

Döntsd ki gyökerestül, ám ehhez ne használj semmiféle szerszámot, csak emberi erődet és a nagy szellem erejét

Hagyd a napon száradni három nappalon és három éjjelen át

Hántsd le kérgét

Pattintott kőbaltával aprítsd tetszőleges méretűvé

Kardfogú puma metszőfogából készített késsel alakíthatod feleséged vagy ágyasod által kívánt módon a használat lényege szerint

Bíboratkával veresre, borostyán cseppekkel pediglen sárgára festheted kedved szerint

Az ilyetén módon készült fakarikákat az egész törzs igen sokféleképpen tudta ám felhasználni! Készült belőlük gyűrű, nyaklánc, karkötő, boka-karika (vagy, ahogy a fiatalabbak divatosan említették: bokarika), függönykarika, célbadobó karika, miegymás.

Ám a vaskarika! No, az egészen más volt. Howathowa egészen belebetegedett, hogy nem tudott rájönni a titkára. Ugyanis az sokkal masszívabbnak, mutatósabbnak, fényűzőbbnek tűnt. Merthogy a fakarika minősége, díszítése, színe, faragása, vagy akár a nagysága elárulta, hogy a törzsek között melyik, hol helyezkedik el a fejlettség és az előrehaladottság szintjén.

Viszont, ha a törzs első lehetne azok közül, akik ezt az új, egyelőre ismeretlen, ám nem kevésbé vonzó anyagra, a vasra tudná változtatni a fakarikát, akkor a fejlődés menete megállíthatatlan lenne. És ebben akkor mindenki egyetértett.

Hát azt hiszem, kicsit elkalandoztam vala. Hol is tartottam? Ja! Már tudom! Nyimnyam varázsló bejelentéséről volt tehát szó. Szóval Howathowa törzsfő, látván e vén vajákos kezében csillogó-villogó anyagot, rögtön lázban égett. Összehívta rögtön a vének tanácsát, és döntöttek az esti mulatság megnyitásáról. Mert hát csak úgy ukkmukkfukk nem lehet ám fakarika vaskarika változtatgatást mívelni. Nem ám! Meg kell adni a módját. És Howathowa, a feketelábúak törzsfőnöke szerette megadni a módját, valahányszor sort kerített rá.

Egész álló nap dagasztották az asszonyok a Mississippi-lángos tésztát, melybe halat, pirított hódfarkat, vagy szárított jávorszarvas fület tettek, kinek-kinek a maga szájíze szerint.

A gyerekek zsivogtak, zsibongtak, mert jól tudták, hogy ilyen alkalmakkor bármeddig fent lehetnek, és akár rossz fát is tehetnek a tűzre. Na persze csak képletesen, hiszen a tűzrakás a fiatal leánykák feladata volt mindig is. A törzs zenés társulata, a Blackfoot kompánia pedig lázasan hangolt, hogy fülbe- és szívbemászó dallamokat csikarjanak ki a tamtamból, az egyhúrú pengetőből, meg a zörrzerrből (A zörrzerr egy kisméretű szarvasbőrdob apró kavicsokkal, melyet ritmusosan rázogatnak a zene traktusaira).

Egyszóval minden készen állt a mulatságra. Nyimnyam varázsló kívánságára nagy lángot csiholtak a mulatság színhelyének a közepén, mert ott akarta bemutatni mutatványát, a vaskarika varázslatot. Ám még mielőtt belekezdett volna, Howathowa riadtan vette észre, hogy feléje közeledik a hétalvó, egész nap lóbőrt húzó, ám mulatságokra rendszerint felfrissülő nagyivó, a törzs egyik kivénhedt, ám még mindig megbecsült harcosa Vedellus. Ha ővele egyszer iddogál az indián, hát nincs, aki versenyre kelne vele. Ámde Vedellus viszont szerette, ha versenyre kelnek vele. Csakhogy Howathowa éppenséggel nem igazán bírta az italt, viszont a feketeláb törzsben igen sértő dolog ám, ha valaki nem követi az indiánok bonyolult, szövevényes, azonban mindenki által tisztelt illemszabályait! És hát hogyan is lehetne visszautasítani Vedellus pohárköszöntőit, hogy igyunk a törzsre, meg a törzsfőre, meg a törzsfőnök asszonyságra, na meg Manitura, és még sorolhatnám, hányféle élő, halott vagy hitt, avagy elképzelt lényre mondtak áldomást.

S mivel az ilyen tivornyákat rendszerint szörnyűséges fejfájás, meg hascsikarás, meg lábgörcs, no meg derékficam követi másnap, már érthető, hogy Howathowa törzsfő miért rettent meg annyira Vedellus megjelenésétől.

Nagyot sóhajtott, nem is tehetett egyebet, s egy kényszeredett, fancsali mosolytól kísérve, hellyel kínálta vén ivócimboráját. Vedellus, rutinos mulatságra járó lévén, már ültében vette elő a lóbőrkulacsát, s a benne rejtező illatos, ám annál fanyarabb ízű vörösáfonya bort rögtön kínálta is a törzsfőnöknek, aki mit tehetett mást, meghúzta. Ez a mozzanat mintegy tizenkilencszer ismétlődött meg az estve folyamán.

Ám de térjünk vissza Nyimnyam varázslóhoz. Szóval ott állt teátrálisan, arca a törzsi jelekkel sűrűn kipingálva, és mint mindig, igen vészjóslóan tekintett körbe. A vigadozó, mulatozó, csivitelő népség pillanatokon belül elhallgatott, és Nyimnyamra lestek, mivel is rukkol elő ismét. Ugyanis, bár azt majdnem mindenki egybehangzóan gondolta (kimondatlanul persze), hogy a varázslók ideje lejárt, és hókuszpókusz, amit műveltek. De valahogy mégis hozzátartozott a törzsek életéhez, na meg ugye a hagyomány, az ősök tisztelete. Szóval ezért tűrték, tartották el őket mindenhol, mert hát a törzs életéhez nem nagyon járultak hozzá haszonnal.

Szóval Nyimnyam, a varázsló sűrű mormolások, és mormogások közepette elővett a köpenye alól egy közönséges fakarikát, majd látványosan felemelte, és körbefordult vele. A nézősereg kíváncsian várta, mi fog történni, mert hát fakarikát láttak már vagy százezeret is talán. Aztán ki-kihívogatott egy-egy önként jelentkezőt, hogy megmutassa nekik, hogy ez valódi fakarika, nem valami olcsó utánzat, melyet néhanapján a messze távol-keletről hoznak neki különféle utazók. És lám, ez tényleg hitelesen, és meggyőzően egy fakarika volt. Nyimnyam közben nem vette észre, hogy Howathowa törzsfő titokban elővett egy mormotabőr tekercset, és egy faszéndarabkával írni kezdte, mi történik, vagy milyen varázsszavakat fog elmormolni a vén kuruzsló.

• Honnyohonnyi! - Kiáltott fel Nyimnyam, miközben pördült egyet

• /Honnyahonnyi - írta le Howathowa/

• Himmihummi - mondta leguggolás közben a varázsló

• /Himmihummi - körmölt Howathowa/

• Hammalahemmelehömmölő - nyihogta Nyimnyam indiánszökkelés közepette.

• /Hammalahemmelemicsoda??? - gondolta ijedten Howathowa. - ne olyan gyorsan, mert menten megskalpollak!/

Na persze ezt nem mondta ki hangosan, s mivel már túl volt négyszer egytucat korty vörösáfonya boron, így egyre akadozva, döcögve kaparta le a mindinkább bonyolultabbá, és nyelvtörőbbé váló hummi, hommi, hömmi és ehhez hasonló kezdetű strófákat. S persze eközben a varázsló mindinkább variálta mozdulatait is, s egyre vadabbul artikulált, meg gesztikulált hozzá. S mintha a gonosz vagy éppen jó szellemek is vele lettek volna, mert a tűz mindjobban, a mozdulatok tüzesebbé válásával csapott egyre inkább magasabbra. Howathowa törzsfőnök már-már attól félt, hogy a tűz felcsap egészen a nagy Manitu talpáig, aki az egekben lakik, és egyesen lecsap rájuk, mit háborgatják mán őt éjnek évadján.

Persze ilyesmi nem történt. Viszont történt, hogy egy, már kimondhatatlan varázsige után, a varázsló a lángok felé fordult, és a következő felkiáltás kíséretében felugrott, hogy:

• SUTTYSURUTTY! - majd a fakarikát azzal a tűzbe dobta.

Majd döbbent csend.

Még a kutyák is elhallgattak, pedig jó néhány hangosan morogva marakodott pár darab elhajított csonton, de most mintha ők is megérezték volna, hogy itt valami rendkívüli, valami egészen hihetetlen fog történni.

És történt is!

Nem telt bele vagy három kőhajításnyi idő, mikor a Nyimnyam, a varázsló, kivárva a hatásszünetet, fogott egy vékony faágat, és piszkálni kezdett benne a parázsló hamuban. Senki sem tudta, mit is akar valójában, hiszen a fakarika minden bizonnyal porrá égett és hamvába halt. Howathowa is feszülten figyelt, majdhogynem kijózanodott hirtelenjében.

És ekkor csak! A varázsló kiemelt egy vörösen izzó karikaformát, ami viszont nem lángolt, de mégsem porladt szét, csak fénylett a sötétben. Majd a fénylő karikát beledobta egy cseber vízbe, ami sisteregve merült le az edény aljára. A vízgőz, mint a kénköves füst szállt fel az ég felé, hirdetve, hogy itt valami nagyon ördöngös dolog történt. A csend tapintható volt továbbra is, csak a Nyimnyam szüntelen mormolása, vagy ha úgy tetszik, társalgása volt hallható a lelkekkel, holtakkal, vagy ki tudta, hogy kivel is.

A színjátékot befejezve Nyimnyam felhúzta köpenyének ujját, majd belenyúlt a cseberbe, és kihúzott belőle egy csillogó tárgyat, ami olyan volt, mint egy sima fakarika, ám nem az volt.

• Fából vaskarika - kiáltott fel diadalmasan. - Tessenek megvizsgálni. Főnököm? - fordult Howathowa felé, neki felajánlva a tárgy megszemlélését, és ezzel együtt a szertartás hitelesítését, ami nagyon sokat számított egy varázsló életében akkortájt.

Howathowa - nem csak a bortól - remegő kezébe vette a dísztárgyat. Forgatta, emelgette, meg is harapdálta. Amit érzet, az egy szokatlan fémíz volt, viszont annál bájosabb és szemet gyönyörködtetőbb volt maga a látvány. Mert hát alig bírt betelni vele.

S persze ahogy a törzsi szokások diktálták, illett utána a véneknek átadni, hogy ők is véleményt alkothassanak. Miután mindegyikőjük meggyőződött arról, hogy valóban varázslat történt, Howathowa törzsfőnök felállt, megköszörülte egészen kiszáradt torkát, majd jól hallhatóan ezt mondta:

• A Varázslat hiteles volt! Minden elismerésem, Ó, nagyhatalmú Nyimnyam!

A törzs, amelynek tagjai mindeddig a leghalkabb csendben volt, kitörő lelkesedéssel kiáltott éljent, és hurrát, meg jippijét az égiek felé.

S a mulatozás ezután kezdődött csak igazán. Vedellus legnagyobb örömére, és Howathowa legnagyobb bánatára. Igaz, öröm volt az ürömben, hogy az újonnan varázsolt vaskarikát neki ajánlotta fel Nyimnyam.

Hosszú éjszaka után jött el a reggel. És ahogy Howathowa törzsfőnök jól sejtette, jött is ám a szörnyűséges fejfájás, meg hascsikarás, meg lábgörcs, no meg derékficam másnap.

No de ezek lassú múlásával vette elő a mormotabőr tekercset. Egyáltalában nem erre számított, mikor ránézett.

• Tegnap kicsit, mintha más lett volna - morfondírozott magában

Silabizálta, nézte, nézegette közelről, s távolról, de mindhiába, nem álltak össze a betűhalmok értelmes egységgé, kiváltképp a tekercs alja felé leírtak esetében.

• Írástudót mégsem hívhatok - vélekedett Howathowa - egyrészt mit mondjak neki, kié az írás? Ha meg az enyém, miért nem tudom megolvasni? Másodszor meg, nem volna jó, ha rájönnének, miben mesterkedem

Abban viszont egyetértett magával, hogy igencsak hasznos volna népének, ha kiokumulálná, miben áll a titok mikéntje, mert akkor nem kellene függniük ettől a vén bolondgombától.

Tizenkét álló napig próbálkozott, mindeközben alig evett, alig ivott, alig létezett. Csak hümmögött, hemmegett, legalább is, kívülről ekképpen tűnt az avatatlan szemnek és fülnek.

Azt persze nem tudhatta, hogy Nyimnyam csupán csak az egyre inkább terjeszkedő hódítók szokványos használati eszközét, az egyik vaskarikát használta fel a mutatványához. Mert hát nem volt ám az varázslat, ugyan dehogy! Badarság! Csupán ügyesen egy nagyobb fakarikát vésett meg úgy, hogy a vaskarika beleilleszthető legyen, majd a lángok leégették a fát, s megmaradt a vas. Persze ezt senkinek nem mondta el, még oda lett volna a mesterségének a tekintélye.

Howathowa e nevezetes vaskarikát tizenkét napos kísérletezgetése során sátorában tartotta, néha-néha ránézett, hogy megvan-e, jó-e még, nem változott-e vissza fakarikává, mint ahogy a reggeli könnyű pára felszáll, és tovatűnik.

Próbálkozásai vége felé vette észre, hogy a nyirkos sátorbelsőben tartott vaskarika, közben fényét, színét vesztette, és valami furcsa, halványbarna színű, porszerű anyag morzsolódik le róla, ezzel elvesztve merevségét, tömörségét. Nem tudhatta, hogy a rozsdáról van szó, hiszen még nem ismerhette ezeket a bonyolult vegyi folyamatokat.

• Ezer ördög és pokol! - sikított fel, mikor meglátta a nyomorultul kinéző vasdarabot. - Hát ez volna a híres vaskarika? Ez a vacak, nyamvadt, ócska diribdarab?

Egy dirib-darabig forgatta ujjai között, szomorúan konstatálta, hogy bárhogy is bűvöli, akárhogy is dörzsölgeti, az már nem lesz szebb, tetszetősebb.

• Hát mégis a fakarika marad minden ékességünk legjobbika? - tűnődött el magában - ez a csoda sem tartott sokáig.

Ezzel fogta a megavult vaskarikát, és a sátor mögé hajította, pont oda, ahová még a törzsfőnökök is gyalog járnak.

• No, kutyából sem lesz szalonna! - dünnyögte Howathowa - Igaz, egy jó pörkölt még lehet.

Ezzel elmosolyodva határtalan bölcsességén, elindult, hogy egy szebb jövő felé kormányozza holtig és még azon túl is szeretett népét, a feketeláb törzset.

Vége