Egymás szemébe néztek, Adrienn lehúzta kötött gyapjú sapkáját a homloka közepéig, Dávid pedig megigazította hajpántját. Szótlanul, elmélázva bámulták egymás szemeit. Majd hirtelen a lány törte meg a csöndet:

-Emlékfiú! - Dávid a hangtól összerezzent. Veszített. Reménykedve nézett tovább a lány gesztenyebarna szemeibe. De nem szólt egy szót sem. Hideg volt már, lógott a hó lába. Emlékfiú csendben vacogott.

            Adrienn se szólt egy szót sem. Kinyitotta kabátját, és összegombolkozott a fiúval. A melegben átölelték egymást, és így maradtak hosszú ideig.  Aztán egymás vállára hajtották fejüket, és suttogva leheltek csókot a másik nyakára.

            Hónapok múltán játszhattak csak újra. Adriennek kiállítása nyílt, s ő már az első naptól fogva halálosan unta. Mikor megpillantotta az ajtóban bizonytalanul álldogáló Emlékfiút, könyörgött neki, hogy vigye el onnan. És Dávid el is vitte. Moziba mentek, aztán teázni. Megint nem játszott más, csakis ők ketten. Vettek egy csomaggal a legfinomabb teából, és felmentek Dávidhoz.

            Hirtelen kezdtek el játszani, Adrienn az asztalon ülve, Dávid előtte állva. Nézték egymás szemeit, és a fiú szénfekete tekintete újabb és újabb emlékeket gördített elő, nem tudott véget érni a képek sorozata. Ezúttal Emlékfiún volt a sor.

-Emléklány! - mondta, és megcsókolta Adriennt. Most ő veszített.

            Talán ezért, talán más okból, de Adrienn hamar hazament. Meg se itta a teáját. Ott gőzölgött a radiátoron. Nem engedte, hogy Dávid elkísérje. Csak az ablakból nézhette a lámpafényben távozó Emléklányt. S a teát végül Emlékfiú itta meg.

            Egy hét telt el játék nélkül. Dávid szégyellte, de elfogyott a tea is. Minden este azt itta. Akkoriban szokott rá a gitározásra, meg a cigire is. Iskola után megvárta Emléklányt, de nem tudtak beszélgetni. Jöttek érte kocsival. Dávid irigyelte is kicsit ezért. Érte soha senki nem jött még kocsival.

            Ködös hétfő délután volt, amikor Emlékfiú kiült barátaival a közeli játszótérre gitározni. Szóba került Adrienn, és a többiek óva intették. Azt mondták, túl gazdag. Dávid kedvét viszont ez se vette el. Ő játszani akart Emléklánnyal. Bármi áron.  S mire ezt végiggondolta, a ködből elő is bukkant a sárgapulóveres, gyapjúsapkás alak. A fiúk füttyögni kezdtek, de Emlékfiú leintette őket.

            Adrienn közelebb sétált a játszótér kerítéséhez, és nekidőlve biccentett Dávidnak. Furcsa volt. A járása, a szemei. Nem az volt, aki eddig. Ettől függetlenül hazamentek, és játszottak. Adrienn folyamatosan vacogott, Dávid betakarta hát egy pokróccal. Láza volt. Egymás szemébe néztek, és egyikük sem tudott megszólalni. Kavarogtak az emlékek, de úgy, hogy majd' beleszédült mindkettő. Adrienn levette a gyapjúsapkát. Melege volt.

-Emlékfiú! - suttogta, és ekkor jutott ereje végére. Ülve elaludt. Dávid óvatosan az ágyhoz vitte, és ő is befeküdt a lány mellé. Egész éjszaka Emléklány derékig érő, sötétbarna haját simogatta. Így érte a hajnal.

            Újabb hetek teltek el. És Dávid hiába ment az iskola elé. Adriennt nem látta senki. Minden barátja arról győzködte, hogy felejtse el. De ez lehetetlennek tűnt. Ő Emlékfiú, így hát játszania kell Emléklánnyal. Ez a dolgok rendje.

            Egy hónap múlva hírt kapott felőle. Az aluljáróban látták, ott üldögélt. Dávid megkereste, és leült mellé. Beszélgetni próbált, de Adrienn meg se hallotta. Máshol járt. Hiába erőlködött Emlékfiú, arra se tudta rávenni, hogy a szemébe nézzen. Nem voltak emlékei.

-Emléklány...

            Két megtermett férfi rontott Dávidra, és kivitték az aluljáróból. Azt akarták, hogy békén hagyja a lányt.

Amikor végre hazajutott, leült a radiátor mellé, és sírva fakadt.

            Attól fogva nem beszélt többet Emléklányról. A barátai sem firtatták. Nem akart ismerkedni, egyelőre ráhagyták. Hadd felejtsen. De nem tudott. Letöltötte Adrienn kiállításának anyagát az internetről, és éjszakánként azt nézegette. A sok festmény között volt egy szénrajz. Két alakot ábrázolt, kevés vonallal, de Emlékfiú így is felismerte kettejüket. Kinyomtatta. Sokszor. S mikor Adrienn keresésére indult a város szürke sötétjében, mindig kiragasztott egyet.

            Először csak apró másolatokat. Majd egyre nagyobbakat. Annyiszor látta már, hogy le is tudta volna rajzolni.

Azon az éjszakán is ragasztani indult volna, amikor megtudta, hol van Adrienn. Azonnal érte ment. Egy foglalt házban volt, a szemét alatt fetrengett. Körülötte ugyanolyan beteg és kiégett emberek. Nem hasonlított már régi önmagára. Csontos volt. A tekintete kifejezéstelen. De amikor megérezte, hogy felemelik, játszani próbált. S Dávid is játszott. Öklendezve, majdnem sírva, de akkor is játszott.

-Emlékfiú! - motyogta Adrienn, és Dávid nem felelt. A lány hümmögve forgatta a fejét, és nem tudta mire vélni a helyzetet. Azt se vette észre, hogy beértek a kórházba. Csak másnap reggel tért magához kissé. De Emlékfiú gyenge volt. Nem ment be hozzá.

            Három hónapig nem látta. Szerencsére Adrienn az elvonót választotta. Megtörten, de maradandó károsodás nélkül mehetett végre haza. Sokáig gyűjtötte a bátorságot, hogy felhívja Dávidot. Aztán végre megtette. Újra játszottak. Csak rövidet, óvatosan, mert a lány gyönge volt még. Mindvégig egymás kezét fogták.

            Hetente találkozgattak, néha Dávidnál, néha Emléklánynál, és a játék egyre hosszabbra nyúlt. Voltak felmerülő fájó emlékek. De voltak gyönyörűszépek is. Már ezért is megérte. Adrienn pedig egyre szebb lett. Érettebb, egészségesebb. S egy napon a radiátor mellett ülve már két órán át nézték egymást.

-Emlékfiú!

-Emléklány! - kiáltották egyszerre, aztán csönd lett. Emléklány pisze orrával őzikepuszit nyomott Emlékfiú arcára, aztán megcsókolta. Dávid pedig lassan vetkőztetni kezdte, és ugyanúgy, mint régen, átölelték egymást a melegben.

            Másnap reggel, hazafelé menet Adrienn hatalmas képre lett figyelmes egy ház falán. Két ember mosolygott egymásra. Egy Emlékfiú és egy Emléklány.