Szerkesztőség

Belépés

Regisztráció

Jelszó emlékeztető

 

Rovatok

Keresés

mese az élet

 

 

Kérdés esetén: sablik@mentropia.hu

 

Egy fényképről

Volt egyszer egy boszorka, kinek senki sem tudta nevét, csupán a kertjét ismerték, a falevelek erezetén átcsillanó napsugarat, a tavasz illatú szelet, az ősz gyümölcseinek zamatát, és azokat a gyönyörű, meleg takarókat, melyeket a boszorkány maga varrt…

Napra nap kinn ült verandáján s varrt, foltra foltot, mellette mindig ott kucorgott valaki, akit meg kellett hallgatni, át kellett ölelni, be kellett takarni egy csodálatos, csak neki készült pokróccal.

            Mindig akadt egy szerelem, aminek szavakra volt szüksége, egy kétségbeesés, aminek tanácsra. Egy harag, aminek cáfolat kellett, vagy egy bűn, aminek csöndes kérdés: én talán megítélhetlek?

            S ezt a boszorkánytól megkapták. Cserébe nem kért semmit. A pokrócot is odaadta. Ajándékba. Így volt ez rendjén. Senki nem emlékezett arra, mikor járt nála. Miről beszélt vele. Vagy hogy milyen színű a boszorkány szeme. Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy újra meg kéne látogassa, hogy megsimogassa hálából hosszú-hosszú, országhosszú fürtjeit. Vagy csak írni neki egy levelet. Nem. Nem lehetett. A boszorkány maga nem engedte: felejtésre ítélte a kapuján kilépőt. Átkai soha nem tévesztettek célt, így soha senki nem tért vissza. Csak a szél lengette a kertben a kakukkfű s a fekete üröm smaragd szárait, hogy illatuk messzire szálljon.

            Egy napon a boszorka úgy döntött, elég volt. Letette kezéből a varrótűt, és bebicegett a házba. Főzött magának egy teát, leült az ablak mellé roskatag kis asztalához, feje fölött szárított növények csokra, keze ügyében rozsdás tükör, s a világ rohanására gondolt. Sokáig merenghetett, mert észre se vette, hogy időközben gőzölgő teája kihűlt, s a kapucsengő halk berregésbe kezdett.

Aztán valaki a jégvirágos, kicsit töredezett üvegű konyhaablakon kopogtatott.

- Gyere be. Nyitva van. – recsegte a boszorka, és maga is elcsodálkozott, mennyire megviselte hangját az idő. Mintha csak fonográfról hallanám, gondolta. Sarkából indult ki a fájdalom, ami felcsúszott egészen a térdéig, ahogyan a parkettán kopogva az ajtóhoz sietett. Szélesre tárta.

-Isten hozott! – köszöntötte az érkezőt.

Vanília és gyümölcs illata áradt be az ajtón a kicsiny konyhába, ahogy a lány belépett. Nem mondta meg a nevét. Egy hatalmas, csillogó objektív mögé bújva érkezett. Vállán táska, a fényképezőgép többi alkatrészével, állványával.

-Mindent tudni akarok magáról. Le akarom fényképezni. – mondta.

A boszorkány visszakozott.

-De én nem mondok neked semmit.

-Nem is kell. – felelte a lány. – Üljön vissza a verandára. Vegye a kezébe a tűt.

-Ha nincs kinek, nem tudok. – vallotta be a boszorkány. Megvakarta göcsörtös ujjait, és elmosolyodott. – Majd varrok neked.

            Kiült a verandára, előkészített mindent. Ráncaira ráült az igyekezet. A lány körülötte fel-alá mászkált fényképezőgépével, azzal a csillogó, fekete fémmasinával. Kattintgatott, állítgatott, méricskélt. Rakosgatta ide-oda. Aztán belenézett a kis négyzetbe és várt.

            Később ez a fotó a városka múzeumának egyik legtöbbet kutatott darabja lett. De mindeddig senkinek sem sikerült fellelnie azt a takarót, amit a képen varrnak. Egy idős asszony, és egy fiatal lány. Sokak szerint ez trükkfelvétel, annyira hasonlítanak egymásra.

 

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés erre a cikkre.

A cikk értékeléséhez be kell lépned.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.

 

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.