Méhében megmozdult a magzat, s álmodozó, tengerkék szemei befelé tekintettek, az új jövevényt figyelve, aztán pedig messze, az idők távolába, ahol ebből a pirinyó lánykából bölcs és bátor asszony lesz, aki nem sír majd, ha férje csatába indul, még az utolsó pillanatban is mosolyog, csak hogy így vésse emlékezetébe a katona, aki talán nem is látja már soha többet. Vagy boldogabb lesz, ki tudja… olyan időket él meg, mikor nem szól ágyúk hangja, és nem kell hallgatással felelni, ha kérdeznek.

A kandalló ropogásának, a falon táncoló fénynek valóságába három bizonytalan, halk koppanás rántotta vissza. A kapuhoz sietett, és kitárta. Ezekben az időkben már nem számított, kik előtt zárják be az ajtót – aki akart, úgyis bejutott.

S a vendég - ki bár váratlanul jött, mégis a sors akarta, hogy megérkezzen – szótlanul, vacogva állt a küszöbön. Tekintete egyszerre volt kérdő és magabiztos.

-Szilvia? – könyörögte rekedt hangján. Az aranyhajú asszony bólintott. – Messziről jöttem, és remélem, megbocsátod, amit mondani fogok.

            Az aranyhajú asszony tekintete elidőzött az idegen ébenfekete haján,a rajta csillogó vörös fényeken, aztán messzebb merészkedett, oda, ahol a bükkök sötét törzsén, barnán száradt a vér, zöldes-feketén rozsdálltak a töltények.

-Gyere be. – mondta gyöngéden. A másik asszony habozott.

Rongyos férfikabátban, szakadt szoknyában álldogált, s lábain véraláfutások lüktettek. Érezte, hogy Szilvia is ezt figyeli.

-Annyira nem illek én ide…-sóhajtotta a tiszta és otthonos szobában, a puha pokrócok, kedves bútorok között állva.

-Adok meleg ruhát. – ajánlotta az aranyhajú asszony.

-Köszönöm, nem. Jó lesz az enyém is. – felelte az idegen. Levetette a kabátot, mintha bilincseket dobna el, hogy szaladhasson messzire, vissza se nézve. Hogy aztán idegen erdőkben, idegen utakon botladozzon.

-Hogy hívnak? – kérdezte az aranyhajú asszony.

            Mielőtt a nagy hideg átjárta, nem mondta meg a nevét, pedig üvöltve kérdezték. Most halk, szomorkás hegedűszó a hang, kedves és gondoskodó az asszony, aki tudni akarja.

-Olga. – felelte, s elszégyellte magát kérges hangjáért.

            Mennyire más volt a két fiatalasszony! Az aranyhajú, akinek egyenes tincsei szabadon lebegtek, s végük combját verdeste, tiszta, hímzett mellénykéje, és fehér blúza, tarka szoknyái, derűs s mégis mindentudó kék szemei, dús ajkai, gömbölyded orra – s tőle alig pár lépésnyire, haragzöld és mocsárbarna rongyokban, fekete hajú, göndör fürtű, mocskos arcú, hegyes orrú, törött állú boszorkány, villámló smaragd szemekkel…

            Villámló smaragd szemekkel meredt a katonákra a tudatlan erdei teremtés, aki soha nem járt még a faluban – nem látott férfit, nem látott nőt sem, vénséges-vén öreganyjával élt elrejtve, bújtatva, hogy a világ gonoszsága csak az anyóka halála után találhasson rá.

Látszott is rajta. Vad volt, akár egy állat.

Egy rémült szemű, okos őz.

-Mi a neved? – kiabálta utána három katona. – Mi a neved, szépségem?

            Nem futott el. Hiába is próbált volna. Ökölbe szorított kézzel várta a hideget, a töltény szagát, és a különös, megnyugtató hangot, ami jelzi, nincs már tovább.

            Megborzongott, és elfordította fejét. Szívet melengető látvány volt most az öntörvényű, vidáman lángoló kandalló.

-Ismerem a férjedet. – az aranyhajú asszony szeme felragyogott, és megragadta Olga kezét.

-Igen? Valóban? Láttad? Él? Hogy van? Eszik eleget? Nem kell megfoltozni a ruháját? – nevetve ölelte át az egyetlen embert, aki hírt hozhatott neki szerelméről. – Beszélj már!

            Ám a másik asszony arcán undorral lefejtette magáról kezeit. Egy pillanatra újból mocskosnak érezte magát, mint ott, a fák között, mikor sárral kente testét, hátha az feledteti vele a nem múló nagy hideget, a fájdalmat, a rosszullétet.

- A hegyekben találkoztunk. – kezdte Olga, közben különös medálját szorongatva.

            Az egyenruha kemény volt, és szakadt, a bakancsok pedig a karjait taposták. Egymás után mentek keresztül rajta – minden alkalommal kitépve valamennyit szívéből. A hideg volt csak állandó, ahogy átjárta és rángatta, rohamot váltva ki a gyenge szervezetből. Az agy megadta magát, és a habos nyál a termékeny földre csurgott. Aztán otthagyták.

-Szomorú volt? – kérdezte Szilvia. – Nem. Inkább ne mondj róla többet. – könnycseppet törölt le arcáról, és a falnak dőlt. Elhagyta minden ereje.

Falat vert közéjük a csend.

-Te szereted őt… - kezdte recsegve Olga.

Az aranyhajú asszony zokogva bár, de bólintott.

-Ma gyermekem fog születni. Ezért jöttem el hozzád. Elhoztam őt neked. – s szemeiben idegen éberség s bizonyosság villant.

            Minden megtett mérföld, minden elszenvedett kín elnyerte értelmét, és már nem volt semmi, mi törzsét egyenesen tartsa – Olga összecsuklott.

            Szilvia falubéli bábaasszonyokat hívott, hogy segítsenek. Forró vizet hoztak, és ősi pogány tudást. A másik, az idegen anya sikolya csak sokára halt el. Gyönyörű fiúnak adott életet.

Mikor megmutatták neki, elfordította fejét – csak egy pillanatra suhant át arcán az apró, megkönnyebbült mosoly. Soha többet nem látta gyermekét.

            Szilvia a gyönge koraszülöttet sírva, mégis boldogan ölelte szívére, és megeskette a bábákat, hogy fiának származása örökre titok marad. A bölcs boszorkák pedig soha nem adták ki senkinek, még évek múltán sem.

            Olga hajnalban, csöndesen távozott. Nem köszönt el. Nem érezte szükségét.

Sárosan és reszketve bujkált. Lassan, nagyon lassan vánszorogtak a napok. Bakancs taposta nyomok követték, ereje pedig gyorsan fogyott. A fák kopasz ágai követelőn meredtek a szürke ég felé. Nem is ég volt már ez. Csak füst.

A kimerült lány egy bokor tövébe kúszott, négykézláb, a tövisek közé.

-Meg fognak találni. – motyogta – Megtalálnak.

            Egy pár bakancs állt a bokor elé. Ziháló katona, már látta is a lányt. Hívták a többiek, nem válaszolt. Azokkal a meleg barna szemeivel nézte, nézte, és nem árulta el. Mutatta, merre meneküljön. Olga előbújt a bokorból, s elrohant.

            Szilvia az ablakból, függöny mögül figyelte a távolodó asszonyt. Lelke mélyén jó utat kívánt neki és kevesebb szenvedést. Aztán visszatért a bölcsőhöz. Miközben ringatta, szemei a távolba meredtek, abba az időbe, amikor a kisfiú és húga, mint két apró, erdei tündér játszanak majd a kandalló fényében: a kislány haja búzaszín, a kisfiúé éjfekete, s mindkettejük szeme meleg, barna…

            Az ellenséges sereg elérte az erdőt, és Olga kénytelen volt visszafordulni. Egy lövedék a karján át a mellette álló bükkfába fúródott. A fájdalom a földre kényszerítette, egy halott katona mellé. Ismerte őt. Olga, maga se tudta, miért, elvette az iratait, és megnézte a zsebében talált fényképet. Mielőtt eszméletét vesztette, még látta a sáros hóban masírozó lépteket.

            A kandallóban egy rönk hangosat roppant. Szilvia felébredt álmából, és megborzongott. A régi óra suttogva kattogott.