Agaka termetre alig volt nagyobb egy rókakölyöknél, szőre is fakó volt már, bundája kopott a sok sérüléstől, mégis a legnagyobb tiszteletben állt minden róka között. Felnéztek rá bölcsességéért, és kölykeiket is arra tanították, hogy ne csúfolják testi hiányosságai miatt.

S mikor Agaka már a századik évét taposta, beköszöntött a Leghidegebb Tél, amitől még az ember is rettegett. A vadon állatai sorra hulltak el, mert nem találtak élelmet, s mert túl gyengék voltak ahhoz, hogy kibírják a fagyokat.

Könyörögni kezdtek Agakának: segíts rajtunk! Kölykeink megdermednek, mi éhen halunk, nem lehet ez a sorsunk!

S Agaka végül engedett. Elindult a nagy hegyek mögé, hogy megkeresse a Bronzhajú Tündért, és segítséget kérjen tőle.

Ám amikor egy kis tisztáson meglelte, a tündér nem volt hajlandó segíteni. Agaka cselhez folyamodott hát: megvárta, míg a tündér álomba szenderül, s farka végét mártotta a tűzbe, melyet a varázserejű asszony szított, táplált, őrzött már hosszú-hosszú esztendők óta.

Szaladt is vele haza, s átadta a falkának. Mindenki őt ünnepelte, a kis rókakölykök még táncot is lejtettek körülötte.

Mikor felfedezte a cselt, a Bronzhajú Tündér éktelen haragra gerjedt: átkot mondott Agakára és egész nemzetségére. Azóta veres minden róka, hogy a Bronzhajú Tündérre emlékezzenek. S azóta fekete a rókák farkának a vége, hogy emlékezzenek ravasz Agaka cselére.