S ekkor egy kislány az üveghez nyomta apró, szeplős orrát.

-Én nem tudok mesélni. - mondta.

-De tudsz. - kérlelte a szél.

-Tudom, hogy tudsz. - figyelmeztette a függöny.

-Csak kezdd el. - biztatta a kutyaugatás.

De a kislány nem mesélt.

Sem reggel, sem máskor.

Eljött a tél, és a szél el-elmaradozott.

Többet nem látogatta meg.

            Kitavaszodott, és már nem ugattak a kutyák se.

Elsuhant mellette a nyár, s legutoljára a függöny hagyta el.

Kopott volt már és lyukas, agyonfoltozott.

De az utolsó percig várta a mesét.

            A kislány nagylány lett. Aztán Nő.

Házból-házba költözött, mígnem egy napon egyszercsak egy függöny mellett találta magát.

Messziről kutyaugatást és mezőillatot hozott a szél.

S újra kérték.

-Mesélj!

-Tudom, hogy tudsz. - morogta a kutyaugatás.

-Nem nehéz. - bátorította a mezőillat.

-Nem lehet, nem érek rá. - válaszolta a nő.

Így történt, hogy társai újra magára hagyták.

Először a függöny, egy fényes holdtöltekor.

Aztán félholdkor a kutyaugatás.

S mire elfogyott a Hold, már a mezőillat se volt sehol.

            Ráncos öreg néni lett a nőből, és már nem költözött házból-házba.

Az őt körülvevő emberek mocorogtak csak ide-oda, de úgy, hogy majd' beleszédült szegény.

Addig-addig mocorogtak, addig-addig szédítették, hogy egyszercsak újra a szobában találta magát.

A függöny kérlelte :

-Mesélj!

A szél biztatta :

-Nagyon ügyesen mesélsz!

S a ráncos öreg néni csak annyit mondott:

-Talán van egy mesém nekem is.

-Az a legjobb! - rikkantotta a kutyaugatás.

-Azt akarjuk! - suttogta a mezőillat.

            S ekkor a ráncos öreg néni végre elmondta a mesét: egy kislányról, aki nem tudott mesélni, s később, mikor nő lett belőle, nem ért rá, hogy meséljen, így csak vénségére derülhetett ki, hogy ő a világ legjobb mesemondója.