Egyedül én voltam csak olyan kíváncsi, hogy nyomába eredjek egyik eltűnős mutatványa közben : felment a lépcsőn, én pedig utána. Kinyitotta az ajtót, belépett, s rögtön be is csukta. Kopogtam hát. Finoman, de határozottan. S csodák-csodájára beengedett.

-Ülj le nyugodtan. - mondta, s leült az íróasztalhoz, mely tele volt sárgás lapokkal. Közelebb léptem, és belenéztem a válla fölött abba, amin dolgozott.

            Egy hatalmas, bősz sárkányt rajzolt. Aranyló kincshalmon állt, és orrlyukain tüzet fújt, csillogó mellét befeszítette, izmai ugrásra készen.

-Repülni akar. - motyogtam, mert csak erre voltam képes, teljesen megigézett a látvány.

Kalemóna néni letette egy pillanatra a ceruzát.

-Szeretnél látni még ilyeneket? - kérdezte. Bólintottam.

            Felállt az íróasztaltól, és keresgélni kezdett a sárga lapok között.

-Itt van ez, ezt nézd meg! - nyújtott felém egy apró, gyűrött gombócot. Széthajtottam, s ámulatomban majdnem felkiáltottam : egy ráncos arcú, pisze orrú törpöt ábrázolt, hátán hatalmas zsák arannyal. Ő is szinte megelevenedett a papíron.

-Hogy erőlködik! - jegyeztem meg.

-Kíváncsi vagy, hová viszi? - nézett rám cinkos mosollyal Kalemóna néni.

-Igen. - válaszoltam.

            Ekkor előkerült két hatalmas, hófehér lap. Az egyiken egy izmos karú tündérkovács izzított egy tüzet, a másikon egy fiatal tündérasszony üldögélt székén, s kecses, hosszúkás ujjaival éppen drágaköveket varázsolt az aranyba. Mindkettejük füle nagy volt, és hegyes, vonásaik pedig fejedelmiek. Ha nem lett volna rajtuk durva darócruha, királyi párnak is beillettek volna.

-Ők a kovács és a kovácsné. - magyarázta Kalemóna néni.

            A kovács aranyhajú volt, szeme szürke, akár a köd. Szomorúság bújkált benne. A kovácsné mosolygós, gesztenyeszemű szépség, bükkszín fürtjei derekát verték. Ám az ő tekintetében is volt valami különös. Megfoghatatlan, tiszta fájdalom.

            Kalemóna néni nem hagyta, hogy sokáig nézzem. Rengeteg mutatnivalója akadt még.

            A következő rajz céh-egyenruhás koboldokat ábrázolt, kalapálás, faragás közben. Nagy munkában voltak, egyesek fel-alá rohangáltak, kis talicskákkal, melyekből kiragyogott a sok-sok arany. Fehérarany, tiszta arany, vöröses arany, kékes arany, zöldarany.

            Azután építészeket mutatott Kalemóna néni. Elegáns, bársonyzakós faunokat, díszes, bonyolult gombokkal, csíkos harisnyával (merthogy ott ez az építészek divatja). Terveket nézegettek, és közben vadul tanácskoztak.

            Az asztalfiókból újabb rajzok bújtak elő. Különös, szitakötőszerű angyalok szálldosták körül az épülő palotát, és aggatták fel az arany ékszereket. Ezeknek az angyaloknak bóbitájuk volt, és kíváncsi, szénfekete szemük.

            Végül a király érkezett, teljes pompájában, új palotájának tróntermében. Arca kortalan volt, s szakálla jégként csillogott. Lovagok, nemesek és udvarhölgyek vették körül - ő mégsem mosolygott. Tekintete a távolba révedt, valahová messzire. Túl a papíron - engem nézett.

            Későre járt az idő, le kellett feküdnöm aludni. Puszit adtam Kalemóna néninek, és nyugovóra tértem. De nem jött álom a szememre, egész éjszaka a rajzokon töprengtem. A különös, tiszta bánaton, amit a király, a kovács és a kovácsné szemében  láttam, meg azon a sok hideg aranyon, amiből a palota épült. Valahonnan ismerős volt.

            S reggel megkaptam a válaszaimat: kimehettem sétálni a kertbe, és majdnem fél órát rohangáltam a hólepte bokrok között. Egyszercsak reccsenést hallottam. Halk volt, mint amikor nagyon vékony üveg törik el. Leguggoltam, hogy megnézzem, mi az. Egy befagyott, zúzmarás pókhálót szakítottam el. Ám még így is büszkén, pompázatosan ragyogott. Fehéren, sárgán, pirosan, kéken, zölden. Akárcsak ezer pici arany nyakék.