Aki lépkedett már zimankóban, dérlepte fák közt, s fogott már cinkét az orra a hidegtől, az nagyon is jól tudja, milyen a Télkirály birodalma.

                Csillogó, fehér hópelyhek, pocakos, gömbölyű pihék, és ezüstös, kékes derengésű, áttetsző jégkristályok táncolnak bele az éjszakába. Mindenütt csak a szél zúgását hallani, és mindent maga alá temet a hó.
                Itt áll a Télkirály hatalmas, és ragyogó fehér palotája, melyet a legfagyosabb márványból, a legtisztább üvegből építettek. Padlóján óriás jegesmedvék bundája a szőnyeg, s ablakain a pókhálóból szőtt legfinomabb csipke a függöny. Ha meglibben, olyan, mintha a hó esne.
                A Télkirálynak van egy szépséges leánya. A neve Zima. Róla szól e történet.
                Kecses és törékeny teremtés. Karcsú, akár a jégcsapok, s bőre halovány, akár a hó. Szemei zöldek, mint a hegyek közt megbúvó gleccsertavak, ám ha lelke épp haragvó, vagy kétségbeesett, a jégbe fagyott tengernél is kékebbek.
                Ruháját, s annak uszályát a leggyöngébb holdsugarakból varrták, hiszen csak ily nemes anyag volt hozzá méltó. Karperecét,övét, s tiaráját fehéraranyból, ezüstből, és gyémántból kovácsolták.
                Ám legértékesebb kincse mégis egy ragyogó, fehér köpönyeg volt, melynek külső oldalán bűvös, rejtőzködő minta gyönyörködtette a szemet: ezer és ezer aranyló spirál és inda, pöttyök, négyzetek, rombuszok, csillagok, körök, nyolc- és hatszögek, s még sok-sok elképesztő alakzat…
                A királylány sokszor terítette magára ezt a köpönyeget, amikor kiment a télbe. Nem azért, mert fázott. Ó, nem! Ő soha nem fázott.
                S amikor a palotában bolyongott, akkor sem amiatt bújt bele…
                Akkor vajon miért? Azt senki sem tudhatja. Ám egy dolog bizonyos: kerek egy esztendeje a Télkirály új foglyot vetett palotája legsötétebb tömlöcébe.
                Szigorúan megtiltotta, hogy bárki is enni, vagy inni adjon neki. Ám a királylány kíváncsi természet volt, úgyhogy menten rohant is a tömlöcökhöz. Kezében tartotta kedvenc kis hógömbjét, azzal játszott, míg elhaladt sorra a cellák között. Léptei halkan kopogtak, így minden rab tudta, ő közeleg. Elbújtak a sötétben, mert a babona úgy tartotta, hogy a Télkirály leányának szíve hideg, akár a jég.
                Megérkezett az új fogolyhoz. Lejjebb húzta csuklyáját, és a rácsok közt suttogta bele a sötétbe:
-Üdvözöllek. Tudom, hogy magányos vagy. Árva vagy katona. De bármi légy is, valamivel felbőszítetted apámat.
-A lovaim – motyogta a fogoly.
-Értem – felelte a királylány, s kezében megállt a hógömb. Lassan letérdelt, és a kőpadlóra tette, hogy becsúsztassa a rácsokon.
                Mikor a kis hógömb elérte a sötétséget, a fogoly úgy kapott utána, mintha étel lenne. A királylány pedig felállt, és szótlanul távozott.
                A fogoly sokáig nézegette, forgatgatta a hógömböt. Tetszett neki, mert pont olyan házikó állt benne, mint az övé. Jó meleg, rongypokrócokból, kályhából, fagerendából álló.
-Ez egy boszorka. Csak kínozni akar téged. – figyelmeztette egy másik rab, a szomszédos cellából. Elrejtette hát egy repedésbe a gömböt.
                Napok teltek, hetek múltak, s a fogoly újból előhúzta a hógömböt. Ismerősnek tűnt neki, hiszen szakasztott olyan lovak álldogáltak, fújtattak, rúgkapáltak benne, mint az övéi. Egy fekete, egy pej, meg egy szürke.
                Kopogás hallatszott a jégpadlón. A csuklyás Télkirálylány megérkezett. Némán és sietősen ült le a rácsok előtt, és becsúsztatott valamit.
-Kocsonya és fagyott áfonya. A konyháról csentem.
                Azzal már suhant is tova. Ám azt a kecses mozdulatot a fogoly még sokáig nem tudta kiverni a fejéből: úgy kelt fel a királylány a padlóról, ahogy a szél fújja tovább a könnyű havat egy-egy hóbucka tetejéről.
-Biztos mérgezett! – morogta a szomszéd rab.
                A fogoly nem törődött vele, jóízűen falatozott. Aztán újra elővette a hógömböt. Legkedvesebb cimboráit látta ezúttal benne.
                Alig telt bele pár nap, a királylány ismét meglátogatta.
-Annyira sajnálom – mondta, s megfogta a rácsokat. Keze nyomán jéggé dermedtek. – Forralt italt akartam hozni. Annyira sajnálom!
                Könnyei gyöngyökként potyogtak a padlóra. Ütemes koppanásaik felkeltették a fogoly figyelmét. Előlépett a sötétségből. A királylány hátrahőkölt.
-A hangod alapján..
-Öregebbnek hittél? – nevetett a legény szénfekete szeme.
A királylány bólintott.
-Te se látszol túl gonosznak – évődött a legény. Átnyúlt a rácsokon, hogy lehúzza a királylány csuklyáját. Ám a leány összerezzent, és elszaladt.
-Ostoba – morogta a szomszéd rab.
                A Télkirálylány az istállóba rohant, a legény lovaihoz. Megragadta kantárjaikat és a lábaikat összeszorító köteleket, vigyázva, nehogy magát az állatot is megfogja, s érintése nyomán minden megfagyott, majd csengve-bongva tört apró szilánkokra.
                A következő alkalommal éppen akkor érkezett, mikor a legény a hógömbben gyönyörködött.
-Mit látsz benne? – kérdezte suttogva. Nem attól félt, hogy az őrök netán meghallják. Nem. Ő attól félt, hogy a legény netán nem válaszol.
-Édesanyámat – hangzott a felelet. Az ébenhajú legény még hosszan mesélt a gyermekkoráról. Az édesanyja kezének illatáról, a gőzölgő húslevesről, no meg a kötényről, melyhez olyan jó volt odabújni. A királylány mindezt hallva újabb gyöngyöket könnyezett.
-Tudnál nekem hozni fát?- kérdezte végül a legény.
A királylány a fejét csóválta. Csuklyája alól előbukkant egy kunkori, hollófekete tincs.
-Megpróbálom – azzal elviharzott.
                Égre-földre kereste azt a fát, de a palotában sehol nem akadt rá. Ott nem égett kályha, főzni is csak varázslattal főztek.
                Kirohant hát a hóviharba. Ám a fákat ott se lelte. Rég betemette már őket a hó. A szíve vadul vert, úgy rázta a zokogás. S ekkor érdekes dologra lett figyelmes: lehelete meglátszott a hidegben. A Télkirály lehelete sose látszott, talán nem is volt neki.
                A Télkirálylány titokzatos mosollyal sietett vissza a palotába, a tömlöcökhöz.
-Mutasd a kezed! – parancsolt a legényre, és keresztülsétált a rácsokon. Megragadta a legény előrenyújtott, fagytól kékülő kezét, és leheletével melengette. Kisvártatva visszatért belé az élet, zsibbadni kezdett.
                A legény örömében magához vonta a Télkirálylányt, és forró csókot nyomott ajkaira. A csuklya pedig lecsúszott, és láthatóvá vált az, mit mindeddig senki sem láthatott – a leány anyjától örökölt szépsége: a fekete és vörös és barna fürtök, a hidegben lilulni tudó ajkak, s az alig észrevehető, halvány szeplők.
-Most már menj! – suttogta elhaló hangon a Télkirálylány, és a földhöz vágta a hógömbjét. A palota csengve-bongva omlott le körülöttük, s nem maradt más, csak a kavargó hóvihar.
-A lovaid a közelben várnak rád – mondta még búcsúzóul a leány.
-És te? Te mit láttál a hógömbben? – kérdezte a magára maradt legény, a térdig érő hóban állva.
-Téged – válaszolta a szél zúgása.
                Ezért szomorkodott kerek egy esztendő múltán is, függönye mögül a hóvihart figyelve a királylány. Egy újabb hógömböt görgetett kezében. Egy karácsonyi forgatag volt benne. Meleg fények, finom illatok, vidám tarkaság. Egészen elmerült gondolataiban.
                S ekkor kirázta a hideg.
Nem érzett még ilyet soha.
Várt.
Újra megborzongott.
                Vállára vetette hófehér köpenyét, és szélesre tárta az ablakot. A süvítő szél betört a szobába, nyomában a csípős hópelyhekkel, és ő végre érezte. Érezte a fagyot, mi több, FÁZOTT!
                Gondolt egyet, s a viharos széllel kisurrant az ablakon. És csak repült, és repült, köpönyege mögötte lebegett. Meg sem állt, míg egy vacogó embert nem talált. Leszállt, s láthatatlanul betakarta köpönyegével. Leheletével melengette, kezével dörzsölgette. Aztán észrevétlenül követte a falujába. Abba a faluba, abba a forgatagba. A fényekhez, az illatokhoz, a tarkasághoz. A szénbarna szemű legényhez.
                S bár láthatatlanul, köpenyébe burkolózva érkezett a Télkirálylány, a legény azonnal felismerte. Mézeskaláccsal és forralt borral kínálta. A melengető italtól a királylány egészen kipirult.
-Mennem kell. Sokan fagyoskodnak odakinn – kezdte a búcsúzkodást.
-Várj! Ezt neked faragtam – a királylány elvette a fafigurát, s alakja egyszeriben szertefoszlott.
Az emberek csak egy hófuvallatot láttak.
A legény azonban a fekete fürtöket, és a vidám szeplőket is.
                S hogy mit faragott neki? Az már örök titok marad.
Ám attól kezdve bármilyen kegyetlen is volt a Télkirály, leánya bejárt száz vidéket, s megmelengette a didergőket.