Szerkesztőség

Belépés

Regisztráció

Jelszó emlékeztető

 

Rovatok

Keresés

mese az élet

 

 

Kérdés esetén: sablik@mentropia.hu

 

A legszebb Karácsony

A grófkisasszony roppant boldog volt, hogy sikerült a ruhákat megvarrni. Rávette édesapját, hogy este a kastély udvarán állítsanak fel egy hatalmas karácsonyfát, amely alá odatenné az ajándékokat. Meghívta a falubeli szegény családokat gyerekestül egy közös ünneplésre.

 

   Kis mesém Martonvásáron játszódik, ahol egy hófehér kastély falai közt élt egy grófkisasszony, Brunszvik Teréz, kinek neve máig összeforr a nagylelkűséggel, jószívűséggel és a gyerekekhez fűződő mérhetetlen szeretettel.

   December volt. Farkasordítóan hideg december. A szél fagyosan süvöltött végig a falun, és mindenhová befújt, ahová csak utat talált magának. Az emberek fáztak, fogytán volt a tüzelőjük,, és dideregve végezték otthon a munkájukat. De legjobban a gyerekek fáztak. Apró lábacskáik mély nyomot hagytak a frissen lehullott hóban, amint vacogva sétáltak a kastély felé.

- Miért megyünk az uraság kastélyához? – kérdezte egy aprócska fiú.

- Mert szeretném látni, amint kipakolják azt a sok finom kelmét, selymet, amit reggel hoztak. Mert ha nagy leszek, egy herceghez megyek majd feleségül, és én is ilyen finom ruhákban fogok járni. – válaszolta egy nagyobbacska lány.

   Mikor megérkeztek a kastély kapujához, ott éppen lovas kocsik jöttek-mentek ki-be, ki fát hozott, ki embereket szállított. A gyerekek ámulva figyelték a nagy sürgés-forgást, még arról is megfeledkeztek, hogy arcukat pirosra csípte a hideg téli szél.

  Benn a kastélyban lázas munka folyt. Karácsonyra készülődvén, az egész udvar népe egy felbolydult méhkashoz volt hasonló. A cselédek össze-vissza futkároztak különféle dolgokat cipelvén magukkal. Ki függönyt vitt, ki ágyruhát, ki terítőt, ki szőnyeget, ki ruhákat. Mert minden évben karácsony előtt megparancsolta a kastély ura, Brunszvik Antal, hogy a poros, koszos textíliákat ki kell cserélni újakra. Ezért mindenki, aki élt és mozgott, a szobákban dolgozott. Élt egy grófkisasszony is a kastélyban, Teréz, akinek nem igazán tetszett ez a jövés-menés. Inkább fogta magát, elbújt a kastély egyik szegletébe a kedvenc búvóhelyére, és kibámult az ablakon.

 Már jó ideje nézelődött, mikor észrevette, hogy néhány gyerek kíváncsian les befele az udvarba. „Vajon mit akarhatnak?” – kérdezte magától, majd felvette a kabátját és kiment hozzájuk.

- Ti miért vagytok idekint, ebben a nagy hidegben? – kérdezte barátságosan mosolyogva, majd végignézett rajtuk és elszorult a szíve. Alig volt a gyerekeken valami ruhadarab, ha egyáltalán azokat a rongyokat ruhának lehet nevezni, ami rajtuk volt.

- Mi kérem szépen…

- Tetszik tudni mi csak…- kezdték megszeppenve kórusban – mi csak szeretnénk megnézni, mi történik a kastélyban.

- De teljesen át fogtok fázni! Gyertek, melegedjetek meg a konyhában! – invitálta őket a grófkisasszony.

  A gyerekek vonakodva bár, de elindultak. Mikor meglátták a hatalmas tüzet a konyhában, kicsiny arcuk egyből felderült, és rögvest a tűz köré telepedtek. Mikor kellően átmelegedtek, és mindannyian ittak egy-egy bögre forró teát, a gyerekek hazaindultak, Teréz pedig azon törte a fejét, hogyan segíthetne rajtuk. Aztán pompás ötlete támadt! Odaszaladt édesapjához és előadta tervét. A gróf először bosszúsan nézett rá, de a grófkisasszony addig könyörgött neki, míg végül rábólintott. Teréz az örömtől ujjongva szaladt végig a kastélyon, és osztogatta a parancsokat mindenkinek, akinél használt textíliát vagy ruhát látott, hogy ne dobják ki az anyagokat, hanem vigyék egyenesen az udvari szabóhoz, aki majd ruhákat varr belőlük a szegény gyerekeknek. Szegény szabó a fejét fogta ijedtében, mikor meglátta a rengeteg anyagot! Hát még akkor, hogy csodálkozott, mikor megtudta, mit kell velük tennie! Tüstént munkába állította a varrónőket és a szabóinasokat. Éjt nappallá téve csattogtak az ollók, varrtak a tűk, mostak a mosónők, és éppen Szenteste napjára az összes kisruha elkészült.

   A grófkisasszony roppant boldog volt, hogy sikerült a ruhákat megvarrni. Rávette édesapját, hogy este a kastély udvarán állítsanak fel egy hatalmas karácsonyfát, amely alá odatenné az ajándékokat. Meghívta a falubeli szegény családokat gyerekestül egy közös ünneplésre. Este mindenki eljött. Ott voltak azok a gyerekek is, akiket Teréz megvendégelt. A kicsik szájtátva nézték a feldíszített, ajándékokkal teli fát. Még soha nem láttak ennyi ajándékot! A gróf büszkeséggel teli szeretettel figyelte lányát, mikor az, a közös imádság és éneklés után, szétosztotta az ajándékokat. A gyerekek félénken bontogatták csomagjaikat, és sikongatva vették elő belőlük a különféle nadrágokat, szoknyákat, harisnyákat, kesztyűket, sálakat, sapkákat, kabátokat, és boldogan próbálgatták azokat. Ezután mindenki kapott egy-egy bögre forró teát, és egy akkora kalácsot, hogy két ember kellett hozzá, hogy elvigye.

   De mielőtt mindenki hazament volna, a grófnak is volt egy meglepetése. Kivágatta erdeiből és parkjából az összes száraz fát és a régi, rossz bútorokkal együtt felapríttatta az erdészeivel tűzifának. Így mikor a szegény emberek hazaindultak az ajándékaikkal, mindenki kapott annyi fát, ami elegendő volt a tél végéig.

   Így Martonvásáron azon a zord télen senki nem fázott többé.

 

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés erre a cikkre.

A cikk értékeléséhez be kell lépned.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.

 

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.