Mindenütt előfordul egy-egy : kávézókban, szállodákban, éttermekben, otthonokban, kollégiumokban – vagyis ahol legalább egy kotyogós  kávéfőző megtalálható, ott bizton állíthatom, van kávémanó is. Sőt, ahogy halad a világ, megszülettek az automaták, így minden munkahelyen, iskolában, kórházban menedékre lelhetnek kedves kis manóink.

            Így talált otthonra Zulu is, az afrikai kávémanó, egy pirinyó albérletben, egy Fruzsi nevű lánnyal, aki zongorázni tanult és nagyon szerette a párnákat. Tele is zsúfolta velük az egész lakást. S mert Zulu is imádta a párnákat, örökké a barna selymű, aranyrojtú „bútorzaton” heverészett.

            A lány a lakás falait kellemes melegbarnába, bordóba és bézsbe öltöztette, s hozzájuk tejfehér csipkefüggönyöket párosított. Minden asztal, szekrény, tükör régi, rusztikus darab volt, örökölt. A képek a falon gyönyörűre sárgultak, vagy épp szalvétából készültek, és növényeket ábrázoltak. Az evőeszközök csillogó ezüstből voltak (Zulu sokszor nézegette magát a kávéskanalakban), s a csészék a néhai nagymama porceláncsészéi…na, azokat a kávémanó óriási becsben tartotta, hiszen csakis és kizárólag ilyesmibe illik kávét tölteni!

            Nagyon jól megtalálták hát egymást ők ketten. Még külsőleg is hasonlítottak: bár Fruzsi bőre kicsit erősebb tejeskávé színű volt, Zulué pedig frissen pörkölt kávé, ám hajuk ugyanoly göndör, és fekete, szemük pedig ugyanaz az élénk, kíváncsi kávébab-szem.

            Elképzelhetetlen boldogságban teltek tehát Zulu napjai: amikor épp nem akadt dolga a kotyogós kávéfőző mellett, akkor a párnákon pihegve hallgatta a zongoraszót, és a falakat nézve régmúlt történeteken merengett, vagy verset olvasott (a Nyugat első generációja volt a kedvence).

            Hosszú-hosszú hónapokig tartott ez a harmónia – egészen addig, míg a szomszéd kölcsön nem kérte egy kicsit a kotyogós kávéfőzőt. Fruzsi pedig odaadta. Zulu toporzékolt, mert nem nagyon bízott a szomszédban (már csak jéghideg, csalafinta tekintete és komisz jégszőke haja miatt se) – s bizony igaza is lett. Az a link alak eltűnt egy teljes hétre, és nem adta vissza a kotyogóst.

            Mikor hazatért, Fruzsi bekopogott hozzá, hogy visszakérje, ami az övé. S akkor az a szörnyű alak haladékot könyörgött ki. Még egy napot…

            Zulu otthon hatalmasat hisztizett, de nem ment vele semmire. Fruzsinak bizony aranyból volt a szíve. Ám a kávé már neki is nagyon hiányzott, így egy hét múltán újra átment, visszakérni, ami az övé.

            S az a link alak megint nem volt otthon! Ekkor Zulunál betelt a pohár. Kötelet kerített, kulcsot lopott – és mentőakciót szervezett. Minden trükkjét bevetve átosont a szomszédba, ahol fogva tartották szegény kotyogóst.

            Ám miután becsukta maga mögött az ajtót, érdekes dologra lett figyelmes: a link alak lakásában ugyanolyan bútorok voltak, mint Fruzsiéban! Csak a fal volt csöppet világosabbra festve: kristálycukor- és tejfölszínűre.

            A kotyogós pedig ott trónolt a konyhaasztalon, s mellette valaki fehér sürgölődött. Zulu közelebb lopódzott, hogy jobban szemügyre vehesse…

            Az a valaki pedig térült-fordult, s megfőzte a legfinomabb kávét, amit Zulu valaha kóstolt - legalábbis az illata alapján. Erős volt, és pikáns, olyan, mint amilyennek azon a vidéken készítik, ahonnan Zulu származott.

            Nem bírta tovább, előbújt rejtekéből, és rákiabált a fehér valakire:

-Hé, te! Ez nagyon jó lett! Megkóstolhatom?

            A valaki először fenemód megijedt, aztán körbenézett, és észrevette Zulut.

-Persze, hozz egy csészét! – felelte.

            A kávémanó pedig szót fogadott. A vitrinből kivett egy porceláncsészét (ez is olyan volt, mint a nagyié!) és odatolta a kotyogóshoz.

            A valaki pedig töltött neki. Aztán magának is. Mert bizony imádta a kávét. Ha még nem találtad volna ki, Kedves Olvasó, elárulom, benne szintén egy kávémanót tisztelhetünk. Csak épp Dél-Amerikából jött. Ezért nem öltözött úgy, mint Zulu.

            S nem is hasonlított rá: okos, gesztenyeszín szemei voltak, no meg szögyenes, hosszú zacc haja, és hozzá tejeskávé bőre. Mimának hívták.

            A két manó hamar összebarátkozott. Zulu elmesélte, hogyan indult el a kotyogós kiszabadítására, Mima pedig elmondta, hogy hónapok óta ivott már kávét, és ő harcolta ki, hogy Ottó ( a link alak) újra vegyen egy kávéfőzőt, ugyanis a régi már nem működött. Amikor megérkezett a kotyogós, ő annyira örült, hogy meg sem kérdezte, honnan van. Nagyon sajnálta, és megígérte, hogy segít visszavinni. Ám Zulunak jobb ötlete támadt.

            Hazaszaladt, és mindent elmesélt Fruzsinak: az ugyanolyan bútorokat, a nagyi porceláncsészéit, Mimát – s közben megszületett egy terv. Egy furmányos, és kedves kis terv.

            Ugyanis amikor Ottó hazaért, Mima a falon átkopogva jelzett Zulunak, s ő átküldte Fruzsit. A lány pedig egy csomag kávéval becsöngetett a szomszédhoz. A férfi kénytelen volt ajtót nyitni, és igencsak meglepődött, amikor megtudta, hogy Fruzsi nem kéri vissza a kotyogóst – csak szeretne átjárni, kávézni. Zuluval együtt, természetesen.

            Attól fogva szokásukká vált a közös reggeli, és délutáni kávé. Majd lassan fény derült a titokra is: a két lakás régen egy volt, csak kettéosztották azzal a vékonyka fallal. Ezt Ottó derítette ki, aki építész révén bármelyik önkormányzathoz bejáratos volt.

            Miután erre rájöttek, Ottó felajánlotta, hogy lebontja a falat… Fruzsi pedig fülig pirulva, zavart mosollyal igent mondott.

            Azóta is együtt laknak: amíg Fruzsi zongorázik, Ottó az asztalánál dolgozik, Mima és Zulu kávét főznek – aztán pedig mind a négyen együtt heverésznek a kávészín huzatú, aranyrojtú párnákon…