Szerkesztőség

Belépés

Regisztráció

Jelszó emlékeztető

 

Rovatok

Keresés

mese az élet

 

 

Kérdés esetén: sablik@mentropia.hu

 

A gyémánt harmatcsepp

Köd ereszkedett a városra, óriási köd. Még a bérházak tetejét is megülte. A ködmanók szorgosan járták táncukat, a kávémanók nagyokat ásítottak, a párnamanók puha rojtok közé bújtak. Csak két tündérke görnyedt már órák óta egy rongyos, itt-ott megpörkölődött térkép fölé.

 Köd ereszkedett a városra, óriási köd. Még a bérházak tetejét is megülte.  A ködmanók szorgosan járták táncukat, a kávémanók nagyokat ásítottak, a párnamanók puha rojtok közé bújtak.  Csak két tündérke görnyedt már órák óta egy rongyos, itt-ott megpörkölődött térkép fölé.  Titokzatos írást betűztek ki,  különös nyelveken olvastak. Kincskereső expedícióra készültek. Írisz és Flóra már csak ilyenek voltak : ha egyszer valamit a fejükbe vettek,  attól bizony nem tágítottak.  S míg a város az igazak álmát aludta,  ők kieszelték, hogyan szerezhetnék meg az ősi tündérkincset,  Glaenne tündérkirálynő gyémánt harmatcseppjét...

-Látod azt az alagútat a szökőkút utcája alatt?  - bökött Flóra egy kacskaringós vonalra a térképen.  - Az kell nekünk.  Egyenesen oda vezet a kincstár kapujához...

-Biztos vagy benne,  hogy az alagút?  A múltkor is csak egy pici csatorna volt,  ahová még én se fértem be!

-Most tuti,  hogy az.  Bízz bennem.  - mondta a vörösfürtös kis tündérkalandor.

-Tündéresküszöl?

Flóra bólintott.

-Tündéresküszöm.  

S miután ilyen jól sikerült megegyezniük,  Írisz gondosan összehajtva eltette a régi térképet tölgyfalevél hátizsákjába.

Odakint semmi nem változott, a ködtől az orrukig se láttak a korán reggel munkába siető felnőttek. Csak a cipők koppanásai segítettek eligazodni nekik a láthatatlanná vált Margit-hídon.  A Duna halkan sodorta súlyos terheit, uszadékfákat,  hatalmas és rozsdás hajókat no meg a víjjogó fehér sirályokat,  melyek időnként fel-fel bukkantak a ködből, akár a kísértetek.  A gyerekek álmosan kapaszkodtak a buszon,  melynek ablakából most nem látszott sem a Parlament,  sem a jellegzetes pesti házak.

S ez az idő éppen tökéletes volt a két vakmerő tündérke számára,  hogy elindulhassanak a nagy kalandra.

Először is végigbaktattak a Margit-hídon,  ami ilyen apró jószágok lába számára már igencsak jelentős teljesítmény,  aztán vetettek egy rövid pillantást a parton,  a hideg hullámok közt kutakodó Szürke Ember görnyedő hátára s szakadt kabátjára, majd egyszercsak eltűntek a híd alatt,  hogy köteleken ereszkedve folytassák útjukat.

Harcedzett tündérleányzók voltak,  tudtak hajóscsomót kötni, íjászkodni,  tüzet rakni, lovagolni, nyomokat olvasni sárban és hóban egyaránt,  s még sok-sok mindent, amit még felsorolni is nehéz.

De a legjobban a talpra érkezéshez értettek.

-No,  most akkor merre tovább?  - kérdezte Írisz,  miután megvetette apró lábait a hídtalpon. Gyanakodva méregette a haragoszöld hullámokat.  - Ugye nem?

De Flóra mosolyogva bólintott.

-De igen. Úszunk.

Azzal a tündérkék belevetették magukat a habokba.  Pontosabban csak vetették volna. Ha nem valami keményre estek volna.

-Ez meg micsoda???  -suttogta a zöldesszürke valamibe kapaszkodva Írisz.  Ekkor a valami feje végre kiemelkedett a vízből.

-Na de kérem,  hölgyeim..  Hisz Önök sem mutatkoztak be nekem,  mielőtt feszálltak a taximra!

-Szóval ez egy taxi. -hüledezett Flóra.

-Juj,  de jó,  még sosem ültem taxin! - lelkendezett Írisz. -És meddig tetszik minket vinni?

-Ameddig csak szeretnétek. -felelte a városi teknős.

-Köszönjük.  Akkor addig a farönkig szeretnénk menni, ami mellett az a sok tarka üveg hever. -jelentette ki Flóra, aki időközben még a térképet is elővette.

Utuk a teknőctaxin valóban kellemesnek bizonyult,  és Írisz megfogadta magában,  hogy ettől kezdve már mindig csak ezt veszi igénybe. A teknőc nagyon kedves volt,  mesélt vicceket is,  meg érdekes történeteket a szigetről. Sőt,  még a közéletben (különösen a taxisokra vonatkozó hírekben) is otthon volt.

Mire kirakta őket a partra vetett farönknél, teljesen össze is barátkoztak.

-Nagyon szépen köszönjük az utat!  Mennyivel tartozunk?

-Semennyivel. -felelte a teknőc. -Ez a cég ajándéka volt. Amúgy is rég volt ilyen jó hallgatóságom!  Teknőc Ignác, szolgálatukra. Máskor is engem hívjanak. - azzal egy kőre ragadt hínárból nagyot harapva visszatért a folyóba.  A köd lassan felszállni készült. Egyre színesebbek lettek a pesti oldalon a házak,  s egyre több látszott belőlük.

- Te. Hogyan hívtuk? - kérdezte Flóra elmerengve.

-Fogalmam sincs. Én csak arra gondoltam épp,  milyen jó lenne találkozni egy igazi teknőssel... - felelte Írisz.

Vállukra vetették falevéltáskájukat, és elindultak az üvegek felé. Jól körbejárták a napkelte fényében barnán s zölden csillogó palackokat, ám bejáratot nem találtak. Mintha nem is lett volna itt soha semmilyen bejárat. Se egy kilincs,  se egy deszka.

-Szerintem az üvegek a bejáratok! -kiáltott fel Írisz.  - Nézd!

Ahogy a felkelő nap fénye megcsillant az üvegen, furcsa, régimódi kézírás rajzolódott ki.

-Itt nyílik, mi elvezet oda,  csak meg ne vakítson. Ez meg mit jelenthet?

-Azt,  hogy ne tévesszük szem elől a valódi gazdagságot a csillogó drágakövek közt sem. De nekünk nincs miért aggódnunk,  mi a tündérmúzeumnak keressük,  nem magunknak. -felelte Flóra, és mászni kezdett az egyik palackon felfelé.  Mikor lepillantott, hogy megnézze,  Írisz hol tart, azt kellett látnia, hogy bizony a szöszke kis tündér szőrén-szálán eltűnt!

-Írisz!

-Itt vagyok! -integetett a palack belsejéből. -Oldalt gyere be!  Találtam egy üreget alatta!

Mit volt mit tenni,  Flóra is bemászott. Odabent minden ragyogott : zöld és kék hullámzást rajzolt a falakra a Duna vizén megcsillanó napfény.  A két tündérke egy darabig még gyönyörködött a látványban,  aztán elindultak felfedezni az alagútrendszert.

-Azt hiszem,  erre lesz majd egy elágazás, ühüm.. Ez az.  Itt jobbra... - navigált Flóra. Írisz pedig csendben topogva követte.

Az alagútrendszer egyre kanyargósabb, egyre hűvösebb és egyre sötétebb lett. A tündérkék megálltak és elővették levéltáskáikból vastag, kötött pulóvereiket. A tejfölszőke fürtös Írisz egy lila- kék csíkosat, a gesztenyebarna loboncú Flóra pedig egy zöld és piros kockásat.

Így haladtak tovább.

-Mintha valahogyan lejött volna ide a köd... -morfondírozott Írisz. Még a lehelete is látszott a nagy hidegben.

-Nem. Ez nem köd. Ez valami bűbáj lehet... - javította ki Flóra. Újra kézbe vette a térképet. - Erről nincs jelzés. Eltévedtünk...

-Akkor jártok épp jó helyen! -hallatszott valahonnan a hátuk mögül.

Nem kellett sokat várni a hang tulajdonosára. Azonnal elő is bukkant.

Haja répavörös, kócos, arca maszatos, és minden de minden vonása csalafintaságról árulkodott: pisze, de mégis hegyes orra, kissé kancsal szemei, keskeny szájának gúnyos vigyora. Flóra rosszat sejtett.

-A nevem Arszlán. A vándorok segítője vagyok. Ti mi járatban?

-Nem tudod megmondani, most merre járunk? -kérdezte Írisz. Flóra nagyon büszke volt rá, mert az, hogy nem árulta el a nevüket, azt jelentette, hogy ő sem bízik az idegenben.

-Ennél nincs is semmi egyszerűbb! -rikkantotta Arszlán. - A parti kövek alatt vagytok. Ahol a Szürke Ember keresgél mindig.

Flóra előkapta a térképet, s valóban, most már ott volt rajta az ő ködös alagútjuk.

Hárman folytatták tovább útjukat. Legelöl ment Arszlán, és egy pillanatra sem hagyta abba a fecsegést. Mögötte baktatott Írisz. Leghátul pedig Flóra kullogott, jó lassan, mert az utat próbálta megjegyezni.

Ahogy haladtak egyre beljebb és beljebb, úgy lett Arszlán egyre izgágább. Mikor elérték a következő alagutat, egyszercsak megállt, és rájuk förmedt :

-Mégis miért titkolóztok előttem? Én segítettem nektek, és ez a hála?!

-Nem segítettél nekünk. -szólalt meg ekkor Írisz. -Csak még jobban eltévedtünk. Ez az alagút nem is létezik. Te pedig nem vagy manó! Sem pedig tündér!

Ezt hallva Arszlán átváltozott, s a tündérlányok előtt immár egy csúf kobold állt.

-Azt hiszitek, okosak vagytok.... Hát lássuk, magatoktól hogyan lelitek meg a kincset! -azzal kísértetiesen kacagva köddé vált.

Flóra és Írisz pedig újra a parton találták magukat. A víz csiszolta gömbölyded szürke köveken üldögéltek, és szomorúan hallgatták a Duna hullámainak csobogását.

A bús csöndet végül Flóra törte meg.

-Hogyan jöttél rá?

-A nevéből. Egy manónak nem adnak ilyen nevet. A koboldok viszont odáig vannak az arisztokrata nevekért.

Flóra elismerően bólintott.

-Olyan ravasz és bölcs vagy, mint Glaenne királynő.

-Itt nyílik, mi elvezet oda, csak meg ne vakítson!! Ez az! -pattant föl Írisz. -Akkor sütött ki a nap, amikor az üvegekhez értünk! A királynő a természetet szerette, és legendásan utálta

-..az alagutakat!

Azzal a két tündérke már szaladt is vissza az üvegekhez. Mire odaértek, a fáradt reggeli Nap fénye beragyogott mindent, a palackok belsejétől kezdve a hullámok habjáig. A köveken, a kagylókon, a hínáron, a fűszálakon, a faleveleken és a tobozokon pedig nem más csillogott, mint...

-Gyémánt harmatcseppek! -sikkantotta a két tündérke egyszerre.

-Bizony, bizony hölgyek. Ez a legszebb látvány itt reggelente. -sóhajtotta Teknőc Ignác. Flóra kérdőn pillantott Íriszre.

-Arra gondoltam, milyen jó lenne ezt a látványt megosztani valakivel, aki igazán értékeli. -vont vállat a kék szemű tündérke.

A hazafelé tartó úton a villamoson a két tündérkalandor részletes tervet készített a múzeum számára az új Margitszigeti Tündér Nemzeti Parkról. S mikor hazaértek a kis tetőtéri szobácskába, és befeküdtek az ablak mellé helyezett dióágyacskáikba, a takarót fejükre húzva még ekképpen tanácskoztak :

-Még szerencse, hogy a királyné kitalálta ezt a legendát.

-Igazad van, Írisz, valóban szerencse.

-Különben soha senki nem vette volna észre ezt a csodálatos természeti kincset...

-Csak azt nem értem, Arszlán miért volt ott?

-Hogy útba igazítson. Tudod, Flóra, néha kell egy ilyen bajkeverő, hogy letaszigáljon a rossz útról, és átebrudaljon a jóra...

-Milyen bölcs volt Glaenne tündérkirálynő!

-Az volt bizony.

 

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés erre a cikkre.

A cikk értékeléséhez be kell lépned.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.

 

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.