Történt egyszer, hogy a tél – ez a deres szakállú, mogorva öregapó – váratlanul lepte meg a Manók Erdejét. Mindenki vacogott, didergett, és menedéket keresett. Volt, aki az avar alá húzódott, volt, aki a kopár fák odvába, s még olyan is akadt, ki egy-egy elhagyott bakancsba, kesztyűbe fészkelte be magát.
                A hópelyhek pedig egyre csak hulltak, és hulltak…
Egyedül egy gesztenyemanó kódorgott csak szipogva az erdőben, kabátkáját szorosra húzva magán. Gergőnek, Gurulós-Gesztenye Gergőnek hívták, és nem véletlenül nem lelt menedéket: egész ősszel csak játszott, bukfencezett ide-oda, nem is gondolt a téllel. Senki sem tudta befogadni: nem volt már neki hely…
                Az erdőn kívül kellett hát helyet keresnie, ha nem akart a szabad ég alatt fagyoskodni. Márpedig ő nem akart. Útnak eredt, otthagyta az erdőt, s vele régi barátait.
                A tél egyre kegyetlenebb lett, és Gergő manó egyre kevésbé bírta a hideget. Már nem volt elég a kis kabátka, és az orra is cinkét fogott… 
Úgy érezte, nem bírja már tovább.
S mikor már végképp feladta, és a hóba rogyott, ott, a hidegben, fagyban, szélben térdepelve Gergő megpillantott egy istállót.
                Igaz, sokszor hallotta már, hogy az ember nagy és veszélyes és kegyetlen, ám a szükség nagy úr, Gergő bizony legyűrte félelmét, és megújult erővel szaladt oda.
-Megállni! Hékás! – hallotta hirtelen. – Mégis mit művelsz? – szólt rá valaki. – Ide nem léphetsz be csak úgy! – Ó, jaj, minden elveszett, most itt az ember, és megesz - gondolta Gergő.
Ám csak egy nálánál is apróbb manócska bukkant elő a hóból, kezében apró favillával. Pocakos jószág volt, egészséges, pirospozsgás arcocskával, töksárga rakott szoknyácskában.
- Na te meg ki vagy? – kérdezte nem túl udvariasan.
-Gurulós-Gesztenye Gergely a becsületes nevem. – válaszolta a gesztenyemanó udvariasan, mire az idegen manócska arca hirtelen felderült, és Gergő legnagyobb meglepetésére a nyakába ugrott!
-Földim! Ó, drága földim! – sipítozta, és egy percre se hagyta abba az ölelgetést! – Jaj, de örülök, hogy meglátogattál! De miért nem mondtad, hogy Pottyanós-Gesztenye Gerdához jössz?
-Mert nem is tudtam, hogy itt is vannak rokonaim! – felelte meghökkenve Gergő.
-Na de mostmár tudod! Gyere beljebb!- azzal Gerdácska kinyitotta a hatalmas fakapu egyik rését, és mindketten bemásztak a jó melegbe…
                Odabent  a manócska szépen megterített, ettek sült tököt, gesztenyét, ittak forralt bort, és Gerdácska mindent elmesélt, attól kezdve, hogy hogyan kerültek az ember kertjébe a Pottyanós-ági Gesztenyék, egészen addig, hogy ez az új ember, az új gazda, milyen kedves vele, és mily nagy becsben tartja őt.
                               Estére mindebben jól elfáradtak, s szundítani tértek a jó meleg szalmába. Gergő soha nem aludt még ilyen jól! Attól kezdve minden napot így töltöttek: jóllaktak finom tökkel, gesztenyével, aztán Gerdácska mesélt a családról – így telt el a tél, s érkezett meg a tavasz.
                               Mikor már mindenki kizöldült, és a fecskék is vidáman kergetőztek az eresz alatt s felett, és már a szél sem volt olyan csípős, Gergő szépen elköszönt unokahúgától, és meghívta magához a nyárra, a jó hűvös erdőbe. Gerdácska elfogadta a meghívást, s ebben meg is egyeztek.                              

Attól kezdve mindig együtt töltötték a nyarat és a telet.