Szerkesztőség

Belépés

Regisztráció

Jelszó emlékeztető

 

Rovatok

Keresés

mese az élet

 

 

Kérdés esetén: sablik@mentropia.hu

 

A felhőmanók

Méltatlanul kevés szó esik a felhőmanókról mostanság. Ha megkérdeztek valakit, akár felnőtt, akár gyerek, bizony nem fog tudni sokat mondani róluk. Ez pedig azért van, mert többnyire békés, csöndes népek. Áttetsző testüket nem venni észre, még távcsővel se. Szeretnek a felhőkön üldögélni, és a régi hiedelemmel ellentétben nincsen szárnyuk. Roppant könnyűek és ügyesen ugrálnak a levegőben, így közlekednek.

 

Szeretik a kék színt, és imádnak henyélni. Országuk harmonikus, senki nem bánt senkit. Törvényeik nincsenek, felesleges is lenne alkotniuk ilyesmit. Csak heverésznek egész álló nap. Nem tudják, mi történik alant, nem kukkolják se az embert, se az állatot. Nem ismerik a növényeket sem. Bár, ilyen magasból csak fakó zöldet látnának - és ahhoz, hogy megtapasztalják, mi is az a levél, vagy a toboz, bizony le kéne szállniuk a földre. Azt viszont semmi pénzért nem tennék. Legalábbis önszántukból nem.

            Ám történt egyszer, hogy egy csöpp felhőmanó mégis elvétette az ugrást, és a mélybe pottyant. Társai nagyon elbúsultak, de a segíteni egyikük sem tudott rajta. Nem akartak ők is lezuhanni.

            Valaha boldog és békés országukra gyász köszöntött. Elsötétültek a felhők, és csak sírt, sírt mindenki. Könnyeik a földre hulltak, de nem tudták visszahozni csöpp társukat. Ő pedig napról napra egyre gyöngülve nézte az eget, és gyűjtötte sapkájába a könnyeket.

            Szép volt a föld, nagyon szép. Ám egy felhőmanó számára csak egy napig izgalmasak a levelek, a tobozok. Utána már visszavágyik kényelmes nyoszolyájára.

            Gyűltek, gyűltek a könnyek, s mikor már nem tudta hova önteni őket a csöpp manó, egyszercsak abbamaradt a gyász. Nem esett több eső.

            Kisütött a Nap, és felszáradtak a pocsolyák. A felhőmanó pedig búsongva figyelte az ég felé szálló párát. Bárcsak vele mehetne!  S ekkor a sapkába szedett könnyek is szállni kezdtek, ő pedig megkapaszkodott belé, és emelkedett, egyre feljebb!

            Társai meglátták, hogy közeledik, elkapták a kezét, felsegítették egy kényelmes felhőcskére. S ő elnyúlt végre, kialudta magát – egész héten csak a szuszogását lehetett hallani…

            Attól kezdve, valahányszor lepottyant egy felhőmanó, a többiek sírni kezdtek, s a száradó esővel visszatérhetett. Ez az eső meséje.

 

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés erre a cikkre.

A cikk értékeléséhez be kell lépned.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.

 

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.