Rőzseszemű, szomorú  gyermek, árvalányhajú kis boszorka volt Mimi, és szegény, akár a templom egere. Az ólban, a tyúkokkal aludt, mert rengeteg testvére közt már nem jutott neki hely. Reggelente – a hideg, ködös hajnalokon is – már jó korán elindult vízért a kúthoz, gyönge kis vállain hozva a gazda mosakodóvizét.
                Olyan kis magára hagyatott volt a szentem, hogy mikor megkeresztelték, a komaságot nem is vállalta senki, így lett a keresztapja a szél, a keresztanyja pedig a hó.
                Közelebbről nézve csontos arcú, hegyes fülű, szeplős kis jószág volt ez a Mimi. Olyan rókaformájú. Mondhatni: az Isten is tolvajnak teremtette. De ő csak nem akart tolvajjá lenni!
                Inkább elszegődött testvéreivel a falu legtehetősebb gazdájához, és fáradságos, nehéz munkával kereste a kenyerét, ami gyakran volt száraz, és gyakran volt kevés.
                A gazda pedig igen rossz természetű ember volt, apró-cseprő ügyekért is gyakran vesszőztette meg Mimit, éheztette, és valahányszor csak megbetegedett, azzal fenyegette, hogy elkergeti a háztól. Testvérei nem is értették, miért gyűlöli a gazda ennyire Mimit. Ő viszont tudta, nagyon is jól tudta az okát…
                Volt a gazdának egy tanult, udvari pályára készülő fia. A keresztségben a Gergely nevet kapta, és maga a földesúr lett a keresztapja. Okos, törekvő, szorgalmas gyerek volt, szófogadó és hallgatag. Minden éjjel könyvei fölé görnyedt a pislákoló gyertyafénynél, nappal pedig úgy forgatta a kardot, mintha az a tulajdon karja volna.
Fényes jövő állt előtte – egyetlen apró akadállyal…
                Gergely ugyanis rút volt, s nem is akármennyire: haja, akár az égett, száraz szalmakazal, orra, akár egy gumós krumpli, szemei pedig dülledtek, akár a lúdvércé. Így pedig nem lehet ám udvari pályát befutni…
                S ez a fiúcska bizony igen jó barátságban volt Mimivel. Esténként a  lány el-el nézegette, ahogy a gyertya lángja a szoba ablakában esti táncát járja, reggel pedig, vívóórái közben Gergely sandított néha-néha félre, hogy a kútról visszatérő leánykát megpillanthassa. Még azt  sem bánta, ha ilyenkor figyelmetlenségéért tanítója egy jó erős fejbekólintással büntette…
                Így ment ez hosszú-hosszú hónapokig, mígnem a gazda egyszer megelégelte, és elkergette Mimit a háztól. Csavargó lett hát a rőzseszemű leányból, s a faluban nem látták soha többé. Hamarosan elterjedt a szóbeszéd, hogy boszorkány volt, és százféle sötét mágiát űzött.
                Azt beszélték, egy éjjel, egy holdvilágos, fagyos téli éjjelen megállt Gergely ablaka alatt, s csak nézte, nézte a fényt, a pislákolást, az árnyékokat – és vágyakozása oly erős volt, hogy kiáradt szívéből, és átváltoztatta testét. Mivel erejét most először használta, alakja egy csúf károgó varjúé lett, így röppent be az ablakon,s beszélgette át Gergellyel az éjszakát. Attól kezdve így látogatta a fiút.
Ám az egyik átváltozáskor a gazda leghűbb bérese megleste, és elárulta a párt. A gazda dühében bedeszkázta az ablakot, és kedvenc béresét ültette alá őrködni.
A varjú pedig feladta.
                Egy távoli dombról figyelte csak a házat, és várta, várta az alkalmat, mely egy ibolyaillatú tavaszi hajnalon érkezett el…
Hűvös harmat lepte a fűszálakat, és ázott széna szaga terjengett a levegőben, mikoris Gergely csodálatos álmot látott: egy ismeretlen mezőn találta magát, körülötte csilingelő köd. Minden tiszta volt, dermedt és törékeny. Egy esetlen, törött szárnyú kék lepke repkedte körül, aztán leszállt kinyújtott kezére. Megremegtette könnyű szárnyait, és Gergely kinyitotta a szemét. Egy szénakazalban feküdt, karjai közt Mimivel.
                Mikor kedvenc béresétől a gazda ezt is megtudta, égtelen haragra gerjedt, és felgyújttatta a szénakazlat. A boszorka újabb praktikáitól való félelmében pedig elküldte fiát messzi földre, háborúba. Azt se bánta volna már, ha soha nem tér vissza.
                Gergely csak évek múltán, az örökös küzdelemben megőszülve tért haza, halálos kórt hordozva testében. Mikor megjelentek rajta az első kiütések, a falutól legtávolabb eső kunyhóba száműzték, és sorsára hagyták.
                Egyedül Mimi tartott ki mellette. Ráncos, vén boszorka volt akkor már. Sokat tudott, és sokat hallgatott. Ismert minden gyógynövényt és varázsfőzetet. Ő gyógyította a szomszéd falu betegeit.
                Odaköltözött a fekete kórtól elátkozott házba, és híven ápolta az ősz lovagot.
Mindahányszor megjelent rajta egy kiütés, Mimi óvatosan lehúzta a bőrt, és kenőccsel simogatta be a sebet. Ő maga soha nem lett beteg. Ez pedig idővel a falubelieknek is feltűnt. Perbe fogták, és még azon a perzselő őszön máglyahalálra ítélték. A fákról úgy hulltak az elszáradt, fakó arany levelek, akár tűzből a pernye  -  Mimi ekkor húzta le az utolsó fonnyadt bőrdarabot.
                Mivel a rőzseszemű vén boszorkától minden falubéli rettegett, hatalmas máglyát építettek neki. Hosszú órákig hagyták égni a tüzet, melyből úgy szállt a pernye, mint megannyi károgó varjú.
Mikor végre eloltották, a hazatérő tömeg két alakot látott lóháton távozni a faluból.
                Egy előkelő, zöldruhás, nemes vonású lovagot, és egy finom s szépséges, bíborszín bársonyruhába öltözött úrhölgyet. Lovaik hófehérek voltak, ők maguk pedig gyönyörűek, akár a szentek. Aki közelebbről látta az arcukat, később mindig azt mesélte,hogy úgy érezte, őrajta szánakoznak.
                Abban az évben könyörtelen tél köszöntött a falura. A szél és a hó mindent elpusztított.