Szerkesztőség

Belépés

Regisztráció

Jelszó emlékeztető

 

Rovatok

Keresés

mese az élet

 

 

Kérdés esetén: sablik@mentropia.hu

 

A barátságkő

Volt egyszer egy tűzkobold, történetesen úgy hívták: Éliász. Nos, ez a tűzkobold olyan komisz volt, hogy bármit is mondott, sose azt csinálta.

Éjt nappallá téve csak füllentett, lopakodott, szökdösött. Ha az anyukája elküldte szénért, elment a barátaival kószálni. Ha az egyik barátja megkérte valamire, titokban a másikkal lófrált. De soha senkinek nem mondta el, éppen mihez szottyant kedve.

S ez az ifjú tűzkobold  egy napon egy széllánykába botlott. És éppen itt az ideje, hogy beszéljek nektek a fuvallákról, azaz a széllánykákról. Hebehurgyák, szeleburdik, feledékenyek, fürgék - de legfőként akaratosak. S az a példány, akivel egy napon Éliászunk összeakadt, bizony a legmakacsabb volt mind közül... Héliának hívták.

Először nem is tudták mire vélni egymást. Kerülgették, nézegették a másikat, kóstolgatták, mire képes: a széllányka ellökte a tűzkoboldot, ő pedig szikrákkal dobálta meg viszonzásul. Pompásan szórakoztak. Annyira, hogy meg is beszéltek egy újabb találkozót.

Ám, amint az már lenni szokott, Éliászra újra rájött a komiszság. Elment inkább máshova rosszalkodni. De Hélia követte, és egyszercsak előtte termett. Éliásznak tetszett a tűzről pattant kis lányka, úgyhogy újból játszani kezdtek. S addig-addig küldték egymásra a szelet, meg a szikrákat, míg egyszercsak különös dolog történt! Az összeütköző erőkből egy gyönyörű kő született!
Kék volt, tengerkék, s benne zöld virágok úsztak. Hélia mosolyogva zsebre tette, és csak játszottak, és játszottak...

Aztán újabb találkozót beszéltek meg. De Éliász e helyett is talált jobb elfoglaltságot. Hélia most se hagyta, hogy lerázzák. Aztán megint csak megbeszéltek egy közös játékot, és így tovább...
Hélia minden egyes alkalommal újra és újra megkereste Éliászt. Ám szépen lassan, anélkül, hogy Hélia észrevette volna, zsebében a kő megfakult.

Az első alkalommal még csak kevésbé csillogott, aztán már szürkülni kezdett, végül eltűntek belőle a zöld pontok. Mire a széllánykának újra eszébe jutott, már csak egy közönséges, szürke kavicsot vehetett elő...

S azon nyomban, ott, ahol elővette, a fűbe rogyott, és sírni kezdett. Zokogott éjt nappallá téve. Mellette elvirítottak a virágok, elúsztak a felhők, lehulltak a levelek - és elérkezett a tél. De ő még mindig csak ült, és  zokogott.

Éliász már meg is feledkezett róla. Ám a téllel neki is egyedül kellett szembenéznie: mindenki, akit fene nagy komiszságában megtréfált, vagy becsapott, megharagudott rá, és nem játszott, nem kószált vele többé. Az édesanyja is nagyon elszomorodott. Ezért egy napon Éliász megszökött.

Csak baktatott és baktatott a hófödte dombokon, és nem talált sehol se menedékre. Kezei átfagytak, s már nem tudott szikrát se csiholni. Ekkor talált rá a zokogó Héliára. Letérdelt mellé, és átölelte. De amaz ráförmedt:

-Hagyj békén! - Éliász azonban megmakacsolta magát...

-Nem hagylak. Így megfázol. - s melegíteni kezdte újraéledő izzásával a széllánykát. Így vészelték át ketten, együtt a telet.

S lássatok csodát, az a tél megváltoztatta Éliászt: attól kezdve teljesen más kobold lett. Most már mindig azt tette, amit mondott. És nagyon vigyázott Héliára is.

A kőből pedig két csodaszép gyűrű lett.

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés erre a cikkre.

A cikk értékeléséhez be kell lépned.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.

 

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.