Az asztalon erős kávé gőzölgött, illata bájos táncot járt a szobában – a magányos szomszéd, a faragómester kapta, a legzajosabb ház asszonyától, s maga se tudta miért, vajon a nő mosolya, vagy a hirtelen jött kedvesség tette-e, de zavarában megfeledkezett még a köszönésről is.   Tovább »

Nem tudom, egy átlagos ember a kávémanókról mennyit tud, úgyhogy kezdem inkább a legelején. Vagy még annál is korábban. Szóval egy kávémanó nem kisebb az öklömnél, és nem nagyobb az egész kézfejemnél. Bőre puha, selymes, és mindig kávéillatú. Szemei általában barnák, haja tüskés, gesztenye, de azt többnyire zaccfekete sapka alá rejti, aminek bojtja szigorúan tejszínszínű. Legtöbbjük Afrikából, Dél-Amerikából indul útnak, hatalmas hajókon, és keres új otthont bárhol a világban.   Tovább »

Reggel álmosan, jókedvűen kelt, somolyogva megtörölte csipás szemeit, kitörölte belőlük, levélzöld-folyókék íriszeik közeléből az álmot (pedig csodálatosat álmodott, paradicsomokkal és indákkal, buja és sötét virágokkal), aztán kiment a teraszra, onnan nézte a napkeltét, ahogyan elűzi az éjszaka kékségét – rég volt ennyire somolygós, nagyon-nagyon rég, jóval azelőtt, hogy elvégezte volna a második egyetemét, megszerezte volna negyedik nyelvvizsgáját, és megkapta volna a cégvezetői állást. (Amit világ életében egy legyőzendő sárkánynak látott, nem szerette, csak a legyőzését szerette, pontosabban azt az érzést, hogy mindenki felnéz rá, mert olyasmit vitt véghez, ami nekik sosem sikerülhet.)   Tovább »

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas tenger. Ez a tenger az íróasztal mellett, és a fali polcok alatt hömpölygött, a vize Ikea-kék volt, benne zöldes kockákkal, s felszíne alatt ezer és ezer, na jó, inkább csak olyan tizennyolc vagy tizenkilenc plüsshal úszkált, vidáman, a parton lakó emberekről (egy bizonyos Milánról és az ő apukájáról) tudomást sem véve.   Tovább »

Meséltem már a sziromtündérekről? Nem? Nos, akkor most mesélek.   Tovább »

Méltatlanul kevés szó esik a felhőmanókról mostanság. Ha megkérdeztek valakit, akár felnőtt, akár gyerek, bizony nem fog tudni sokat mondani róluk. Ez pedig azért van, mert többnyire békés, csöndes népek. Áttetsző testüket nem venni észre, még távcsővel se. Szeretnek a felhőkön üldögélni, és a régi hiedelemmel ellentétben nincsen szárnyuk. Roppant könnyűek és ügyesen ugrálnak a levegőben, így közlekednek.   Tovább »

Égszínkék sálat lobogtat a szél, rojtjai táncolnak, szürke gomolyfelhők gyülekeznek az égen, s csak kattog, kattog a fényképezőgép, barnaruhás, barnahajú lány harcol a várossal, látni akar valamit az objektíven át, de csak nem veszi észre, szavak, elsuttogott vágyak, egy lepedő fehérsége alatt –elmondani akarom, vagy csak visszalopni. Visszalopni azoktól a ragyogó cirmos szemektől. Ahogyan azok is lopták tőlem. Mert nem neki szántam, nem az övé, semmi nem az övé – csak úgy szerezte. Érthetetlen, hogyan…   Tovább »

Egy hűs belvárosi sétálóutcán csendült föl a harmonikaszó. A tangó első taktusaira egy valaha éjfekete fürtű idős férfi táncba vitte a színházi kávézó törékeny, szőke pincérnőjét.   Tovább »

Nei Nakoro jegyben járt Mitóval, a falu legszebb legényével, akinek szemei feketék voltak, akár a föld. Ő volt a legszemfülesebb vadász és a legügyesebb halász is. Mikor eljegyezte Nei Nakorót, beugrott a háborgó tengerbe, hogy onnan hozzon ajándékot, igazgyöngyöt neki. Nei Nakoro pedig leült a parton egy sziklára, és várta Mitót, akinek a szemei feketék voltak, akár a föld.   Tovább »

Omlós-illatos testű, meleg, akárcsak a pillanat, mikor az ünnepi virágos tálon az asztalra kerül. A férfi föl se néz, szégyelli magát, mondani akar valamit, bocsánatkérést, bókot, vallomást, ehelyett csak bámulja meredten, mint egy csodát. Sára szed neki, aztán magának is. A férfi nekilát, habzsolja, ilyen jót még soha nem evett, engedélyt is kér, hogy kézzel ehesse. Miért ne, feleli Sára.   Tovább »