Szörnyen szomorúan - a mi történt kérdésessel? a fejemben - indultam haza a legutóbbi művészeti szuperprodukcióról, a Godot galériában tartott Tereskova kiállításról. Viszont ne ugorjunk ekkorát, kezdjük ott, ahol ennek az egésznek be kellett volna fejeződnie, az elején.

A minap, pontosabban,  ez év szeptember 7-én arra gondoltam megtekintem Nagy Kriszta alias Tereskova legújabb galeri-beli fényképes tárlatát. Felvértezvén magam elhívtam művészettörténész barátnémat is, nehogy a művészi érzékszerveim tompasága miatt ne lássam, amit nézek. Így indultunk el kettecskén a pokoli galériába. Persze azért nem olyan szörnyű a helyzet, csupán arra kívántam utalni, hogy a helyszín adta légkör igencsak forró volt. Sajnos nem a művészettől, hanem az első emeleten megrekedt meleg levegő miatt izzott a levegő. Ugyanis a budapesti Szent Gellért tér mellett lévő Godot Galéria egy első emeleti szinten található, ami alatt egy igazán impozánsra sikeredett bár van.

Itt egy körülbelül negyven négyzetméteres borzasztóan  meleg szobában kapott helyet a nagyjából tucatnyi valami, amit artefaktumoknak emlegettek a szeptember 7-i megnyitón. Legalábbis Készman József a szedett-vetett megnyitó lebonyolítója, így nevezte a látottakat. Mindez nem is lenne baj, még el is fogadnám, de azt már nehezen nyeltem le, hogy a verbális, kicsapongó dicséretek alatt, Tereskova guggolva a falnak támaszkodva nézte az őt megtisztelő álló közönségét. Majd Készmán úr feminizmusról tartott nyelvi kalandozásokat és fotók esztétikai értékének dicsérete után Nagy Kriszta felállt, megköszönte a jelenlévőknek a jelenlétet, majd kiment mondván: Kimegyek, mert k**** meleg van.

Sajnálatos módon a negyven fok mellé társult még vagy félszáz lelkes érdeklő, így a nyolcvan százalékos páratartalom is garantálttá vált. Még jó hogy nem festmények csak fotók köszöntek vissza a falról, máskülönben minden esztétikai érték színes könnyekkel borította volna be a fehérre festett „kiállítószobát”.

Viszont nem a helyszín vagy a művész a lényeg, hanem képek, hiszen egy igazán művelődni vágyót egy kis trópusi légkör nem tarthat vissza. A látvány egyszerre volt furcsa és zavarba ejtő. Nem úgy, ahogy a kortársak szokták a betévedő laikust lesokkolni, valahogy másra sikeredett minden. Amit láttam az szokatlan volt, amit éreztem az meg zavarba ejtő. Ugyanis nem éreztem semmit. Hiszen nekem itt a feminizmust kellett volna látnom, ahogy azt kiáltja: itt vagyok! Ehelyett mit kaptam? Vászonra nyomott fényképeket, amelyeken elolvashatatlan flitterekkel kivarrt szövegek gyöngyöztek. Persze, a tárlatot bemutató rövid szöveg is ezt hirdette, de azért ezt talán úgy is meglehetett volna valósítani, hogy az mellbe vágjon. Viszont itt nem történt katarzis, nem láttunk semmi érdekeset csak valami értelmezhetetlen,művészetnek nevezett maszlagot.

Mutatok is egy példát. Ez a kép állítólag sugárzik a feminizmustól.

Csak halkan jegyzem meg ez a legkifejezőbb fényképp. Itt egy keresztet formáló strassz kövekkel kirakott férfi nemi szervbe áll Nagy Kriszta férje, azzal a felirattal: A férjem. Viselje! Véleményem szerint ez annak a sorozatnak a legjobb példánya, amely fotódokumentációként kívánta megörökíteni Nagy Kriszta első asszonyként töltött évét. Ez a házasság ihlette a kiállítást azzal a felkiáltással: Az emancipált nő feleség akar lenni! Ekkor nekem bennem megszólalt egy picike hang, miért, a nem emancipált nem akar az lenni? Továbbá ez a szimbolikával halmozott furcsa vászonra nyomott kép, kifejezi a feminizmust, esetleg az emancipált nők kívánságát? Véleményem szerint nem. Sőt, kalandozó társam, a művészetek szerelmes hősnője sem látott semmit, amiből kiderül, mit akar ma egy nő, feleség vagy bárki, aki nem rendelkezik a hímekre jellemző plusz végtaggal. Miután mindketten beláttuk, hogy nem látunk semmit, elkezdtünk beszélni arról, ami inkább művészet és feminizmus. Így a szavak szárnyán én és barátosném eljutottunk egy másik fényképhez egy másik kiállításról. Ez a bécsi Ludwig múzeum direkt art gyűjteményéből való Carolee Schneemann: Eye Body: 36 Transformative Actions címet viseli, amely nemcsak letaglóz, elborzaszt, hanem rá is üvölt az emberre.

Úgy gondolom, a feminizmus tényleg létezik ma Magyarországon és óriási szükség is van rá. Ebben teljesen egyet is értek a Tereskovával. Sőt, az olyan próbálkozások, mint ami 7-17-ig látható a Godot Galériában nagyon fontosak. Szerintem jó ötlet a fotókiállítás és még jobb, ha azt egy más kontextusba kívánjuk helyezni, flitterek segítségével. De akkor a képek legyenek egyértelműek, jól megkomponáltak eltaláltak, mint ahogy az új kontextust megteremtő flitterek is. Ne a képaláírásnak kelljen magyarázni a tartalmakat, ha már a formára nem figyelünk. Félreértés ne essék, nagyon jól tudom egy fénnyel lapra merevített pillanat anélkül semmi, míg nincsen aláírva, viszont ez fordítva is igaz. Egy címzés nem tesz valamit fontosabbá és értékesebbé a világban, még akkor sem, ha azt egy művész teszi. Ilyen esetektől szokott hemzsegni a már sok éve megrendezett sajtófotó kiállítás, ahol csupán az aláírás miatt válik a kép méltóvá, hogy kiállítsák.  Viszont azt nem is kárhoztatnám soha, hiszen annak az a neve, hogy sajtófotó, nem pedig művészfotó. Továbbá, ami a legfontosabb, ha már kikiáltunk valamit, az ne csak suttogjon. Különben ne csodálkozzunk, ha nem csak a laikusok, de a művészettörténészek is azt motyogják a bajszuk alatt: Most komolyan, ez mi a fene volt?

Peresztegi Miklós