Rendhagyóan, egyből a kiállítás végéről mesélnék. Általában a végek, mind hasonlóak. Elfogynak az artefaktumok majd kilépünk a lehűtött termekből és elindulunk a ruhatárba. Most egy picit másképp alakult a látogatók útja. Mivel miután végigböngészték a több teremnyi fényképet, levezetésként „újra” nézhették a World Press sajtófotó korábbi magyar díjazottak munkáit. Az ötlet igazán megnyerő, hiszen a 2010 év jelene és az előző évszázad egymás után tárul a kíváncsi szemek elé. Ez a fajta összehasonlítása a koroknak pedig igazán jó tárlat lezárásnak minősült. Az embernek egyetlen apró szívfájdalma csupán az lehetett, hogy az idei eléggé hosszúra sikeredett kiállítás után nem biztos, hogy maradt elég ereje még egy folyosónyi képet szemrevételezni.

Ez az apró kis kellemetlenség, vagyis hogy a látogatóra óriási mennyiségű kép áradt, egyáltalán nem a szervezők vétke. Hibást nem is igazán találnék emiatt, de ha mégis bűnbakot keresnék, akkor talán az embereket és a környezetet okolnám. Merthogy a bő két órás sétafikálás a fotókkal zsúfolt termekben igenis magunknak és a természetnek köszönhető. Maguknak köszönhetjük, a vörös iszap katasztrófát, magunknak köszönhetjük a hősies önfeláldozást. Nem hibáztathatunk senkit sem azért, mert félredobva önös érdekeinket társaink megmentésére indultunk. Ezekért a pillanatokért csakis önmagunknak tartozunk hálával. Hiszen mi voltunk, akik lefényképeztük magunkat, hogy miután erőnk utolsó martalékát is kifacsarva magunkból leroskadtunk egy padra. Nem érdekelt bennünket, hogy épp a közelünkben ólálkodunk Kovács Tamás, az MTI fotósának képében, hogy megörökítsük a világ számára a Vörös fájdalmat.

Vörös fájdalom

Igen, így lettünk mi a hosszúra nyúlt képböngészésnek az egyik indoka. A másik pedig a természet. Az a gyakran barát máskor ellenség, de soha meg nem szelídíthető erő, amelyre ha nem vigyázunk, árvíz képében elönt minket. Bár, nem mondhatok semmit, amit ennek az áradatnak köszönhetek, hacsak nem Kurucz Árpád képét, aki az Árvíz című pillanatelkapásával zúdította a tárlaton bóklászóra a gátszakadás szörnyű emlékét. Méghozzá nem is akár milyen módon, hanem igazi díjazotthoz méltóan. A katasztrófa pedig már hordalékként magával is hozta a bátor önfeláldozó homokzsáktorlaszok építőit és a gazdag adományozókat, amelyek legalább annyira hozzájárultak a képriport teljességéhez, mint a gát átszakadásának megörökítése. Vagy ott vannak vérvörös borzalom háttérbe szorított áldozatai, az állatok. Akik szemében legalább akkora a félelem, mint az őket menteni igyekvőkben az elkeseredettség. Ezt a kilátástalanságtól terhes félelmet pedig tökéletesen látta és örökítette meg Huszti István a Túlélők című képével.

Túlélők

Hát igen. A díjak már csak ilyenek, abból táplálkoznak, amiből a lehető legkevesebb van. Bátorságból, gazdagságból és reményből. Bizony-bizony, arról a kevéske reményről beszélek, melyből oly mohón majszolnak a Kállai Márton által egy Fapados konditeremben lencsevégre kapott fiatalok. Ott nem elég az izmokra, a reményre is gyúrni kell. Más nincs. Ami van az pedig nem a pénzben mérhető gazdagság, hanem hittel teli emberi kitartás.

Fapados konditerem

Következőkben talán azt várják, hogy a csekélyke számban kiállított 2010-es kampány képeiről írjak, vagy a Szlovákiai cigányok fallal való elszeparálásának jeleneteit kommentáljam. Viszont utoljára inkább egy háttérbeszorított szereplőről mesélnék Magáról a fotóriporterről. Pontosabban annak helyéről. Hiszen őt, akinek köszönhetjük a fényből előhívott emlékeket, sosem látjuk. Soha nem tudjuk megkérdezni tőle, hogyan, mikor és miért? Nem rázhatjuk meg a kezét vagy veregethetjük meg a vállát. Hol van ő, a szemünk? A válasz roppant egyszerű, pontosan ott, ahol lennie kell, előttünk. Csak mi nem látjuk. Hogy is láthatnánk? Talán pont ezért ragadott meg Kerekes M. István szabadúszó fényképész Sors című műve. Mivel megmutatja azt, amit szinte soha nem veszünk észre. A szemünket, a fényképészt, aki ott guggol előttünk, várva a megfelelő pillanatot, hogy kiragadjon a végtelenből és bezárjon egy papírlapnyi pillanatba.

Sors

Persze még számtalan témát felemlegethetnék a lencsevégre kapottak közül. Például a természetet, a sportot, esetleg a csángók hétköznapjait bemutató sorozatot. Mégis, valahogy nem visz rá a lélek lepötyögni azt, amit nem lehet. Célom az volt, aminél többre nem vágyhat egy újságíró sem, hogy ízelítőt és ezzel kedvet is adjak a következő sajtó fotó kiállításhoz.

Peresztegi Miklós