Szerkesztőség

Belépés

Regisztráció

Jelszó emlékeztető

 

Rovatok

Keresés

mese az élet

 

 

Kérdés esetén: sablik@mentropia.hu

 

Vége a politikai fesztiválszezonnak

A nyarat számtalan okból lehet imádni és várni, de abban talán mind egyetértünk, hogy a mai belevaló lurkók szája a fesztiváloktól habzik igazán. Az idei év (kicsit talán a tavalyi vége is) más volt, mint a többi, ugyanis a hivatalos fesztiválszezont megelőzte egy politikai hangvételű, ám jellegében szinte azonos szórakozási forma, a tüntetés.


 A demonstrációk havát éljük már több mint fél éve, ez idő alatt bebizonyosodott, hogy most nem lesz bujdosó Budaházynk, se villanyoszlopot üvöltve pörgető anarchistánk a körúton, ahogy sajnálatos módon a mama kicsi gyerekei sem pózolnak a Blikk címlapján az ad-hoc meglovasított tank tetején. Ezek a felejthetetlen emlékek, meg köréjük gyülemlett felhajtások kezdenek a múlt ködébe veszni, helyette vannak kocsmázó diákok, fehér zaj, milliók és nevetséges bohócok.

Afféle élményterápiaként gondoltam még télen az alkotmánybíróság jogkörének csorbítása ellen tüntető diákfelvonulásra, ahol testközelből tapasztalhatom meg a 2010-es magyar valóság újhullámát, és valahogy így indultam neki a többi civil lázadásnak is, mondván, addig sem kell a saját életemet élnem, amíg a csorda vagyok. Közel-keleten amúgy is módi mostanában a lázadozás, ha diktátorok dőlnek meg a polgárság nyomása alatt, talán hozzánk is hoz a szél egy kis spirituszt pár törvény módosításához. Itt érhető tetten naivitásom, ugyanis az az indulat és hangvétel, amivel a modern társadalmak politikai elitjére nem hogy nyomást, hanem egyáltalán hatást lehet gyakorolni, a lehető legtávolabb áll az elmúlt fél év politikai fesztiválszezonjától.

A sajtószabadság és az alkotmánybíróság témájában tartott egyetemista tüntetések pont olyanok voltak, mint a mai fiatalság: bizonytalan, erőtlen, de intelligens és haladó. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy éppenhogy-sikeres szervezéssel és párszáz emberrel keltettek némi feltűnést a szakadó hóban, fagyban, ott, ahová a hülye se menne olyan időben, és pont ezért tűntek fel az arra lófrálóknak; tartalmát tekintve pedig a hatás, amit kiváltott, leginkább a szónok utolsó szavaival fejezhető ki: “…akkor most menjen le mindenki a kocsmába, és ott folytathatjuk ezt a beszélgetést a jövőnkről.”

A sajtószabadság a diákokénál nagyobb harangokat is megkongatott, így lett nekünk egy “független” civilekből álló “Milla-csoportunk”, akik lendületesen próbálták meglovagolni a hirtelen pánikba esett értelmiséget, és mindazokat akiknek a sajtószabadság szó hallatán a jó öreg szocializmus és cenzúra szó ugrott be elsőnek. Sikerük azonban nem ennek köszönhető, hanem annak a fantasztikus bulinak, amit a törvényhozás épülete előtt csaptak. Aki már remegett a fesztiválos buli hangulat hiányától, az a cirógató tavaszi szellőt élvezve vircsaftolhatott egy nagyot a parlament környékén. A hip-hop és a nemzeti rap adott volt, ahogyan a sajtos-perec árusok, maskarába öltözött demonstrálók, rengeteg fiatal és idős egyaránt. Egyesek szerint egy ilyen happening nem utolsó csajozásra sem. Legfőbb előnyei közé tartozik hogy ingyenes, tele van ritkán látott dolgokkal, jó esetben sokan vagyunk, és kellő mennyiségű sör után már tényleg mindegy, hogy milyen nemzeti érzelmeket tápláló zene bömböl – és még telefonfotókat is csinálhatunk magunkról facebookra.

Efféle dzsemborival többször is próbálkoztak, sajnos nagy tömegeket nem mindig sikerült összecsődíteni, ez valószínűleg az erős baloldali támogatottságnak, a téma elévülésének és a hitelük elvesztésének tudható be, azért szereztek néhány kellemes dínom-dánomot, ami kifejezetten jó hangulatban telt. Akárcsak a rendvédelmi dolgozók sajátos majálisa, ahol gyerekek rugdosták a kiégett gázgránátokat, pancsikoltak a megnyitogatott csapokban, és úgy általában nagyon vidám és felajzott volt mindenki. A nagy hangzavar mellé ráadásul becsoportosult a Nagy Magyar Hungarikum, hogy felrakjon pár Kárpátia és Egészséges fejbőr lemezt a kedvezményes nyugdíjukért küzdő közszolgáknak. A bohócforradalmat akkor már hadd ne említsem.

Persze civilek vagyunk, és békésen küzdünk a célokért. Az is rendben, hogy hitelünket vesztjük, ha ablakokat törünk be, és már az előző kormány is leszarta, hogy újra kell kirakatozni a körutat. De pontosan mit is szeretnénk zenére ugrálva, pereccel az arcunkban elhitetni a kormánnyal? Hogy a kenyércirkusz bőven elegendő, vagy hogy valami nem tetszik? Ahogyan egy banknak arculatra, bizalomra és sok-sok porhintésre van szüksége a sikerhez, úgy a tüntető társadalomnak is megfelelően kell kinyilvánítania a véleményét. Komolyan, ésszerűen és határozottan, ahogyan a nagyok teszik. Erre ma már megvannak a módszerek, s lenne honnan tanulni. Egyes szervezetek mikor küzdenek az igazukért, a lehető legszigorúbb szabályok közé szorítják a viselkedést a terepen, hogy kellőképpen komolyan vegyék őket. Komoly arc, több szervezet összefogása, valódi függetlenség, és kitartás, hogy ezek összességéből valami határozottságféle formálódjon – mert háborút nem csak transzparensekkel vívhatnak a polgárok. Ám, hogy pontosan mivel még, az majd jövőre talán kiderül, hisz a hivatalos fesztiválszezon kezdetét vette, otthagyhatjuk az aszfaltot.

Ugyanakkor a magyar mentalitás legalább felnőtt a békés eszközökhöz, utol értük a ’60-as évek hippimozgalmait.

Nézzük csak meg mi lett velük.

Forrás: GonzoPress Magazin

Képek és szöveg: Sulák Ádám

 

 

Értékelés

Még nem érkezett értékelés erre a cikkre.

A cikk értékeléséhez be kell lépned.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.

 

Hozzászólások

Nincs hozzászólás.